Vallási társadalmak igazán mély korszakainak alkotói veszély helyett a harmóniát, a közös üdvöt keresték, ezért nem is szignálták műveiket, noha nyilván akadt köztük, aki sikerre áhítozott, de ezek
is tudták, hogy a sikerhez egyáltalán nem kell legyőzni senki mást, legkevésbé az apjukat.
Annak a kérdésnek az eldöntése, hogy ki jutott messzebb Isten kimondhatatlan nevének megfogalmazásában, nem profán bírákra tartozik, egyedül Istenre. Az ő játékszabályait ismerjük az Evangéliumból, vagy a hagyomány szent könyveiből - ezek szerint
az jut messzebbre, aki kevésbé akar győzni, aki alázatosabb.
Aki apja helyett önmagát győzi le.
Ami a Szlávics mestereket összeköti, az először is a családi hagyomány normalitása. Másodszor az alázat. A mesterség ősrégi szabályainak megrendült tisztelete, ismerete és alkalmazása.
Ez a kultikus művészet és minden tevékenység alapja, ez a művelés, az anyag fölemelése, a szellem körébe. Számtalan kiállításon láthatjuk, hogy a fémszobrászok olyan tárgyakat adnak ki a kezükből, amilyeneket egy tisztességes lakatosinas szégyellne.
A két művész további fontos közös vonása a derű. Hamvas Béla, múlt század legnagyobb magyar gondolkodója ezt írta különböző műveiben a derűről.




Czakó Gábor: Hölgyeim és Uraim...