„A derű az egyetlen, amiről nem vagyok hajlandó lemondani, még a hazugság kedvéért sem. A derű Krisztus mosolya által fölszabadított emberi lélek forró azúr tisztasága; csak annyiban vagyok valódi, amennyiben derült vagyok; a derűben az öröm és a fájdalom egy; a derű a világ legnagyobb csodája; a melankóliából él, ami a legelragadóbb paradoxon; nem nevetés, mert nem áthidalás, nem kitérés, nem görcs, történelemmentes, nincs más jelentősége, mint önmaga.”
(In.: Czakó Gábor: Szótárkönyv, Budapest, 2001.)
A derű a szellemi ember látás- és életmódja, a művek lelke. Semmi köze a kegyeskedéshez. A kegyeskedés mindig komor és nevetséges, a legundokabb giccs szülője. A templomi giccs istenkáromlás.
Igazán érdemes volna egyenként sorra venni a műveket, de nem akarom elvenni a kedves megjelentek fölfedezői örömét. Mégis nézzük meg együtt a Leonardo da Pincsit, ezt az elragadó repülő embert
a csavarjaival, vagy az Életút című fekvő figurát, ami egy hatalmas lábat formáz, póriasat és retteneteset, rajta az akantusz ornamentikájával - tudjuk, hogy ezek a büszke korinthusi oszlopfők
és a tábornoki uniformisok díszei. Itt van a 60-as évek híres botrányműve, az Apai örökség, a kalapácsra feszített Krisztus,
ha úgy tetszik, az akkor dicsőségesnek és uralkodónak mondott






Czakó Gábor: Hölgyeim és Uraim...