Önálló kiállítás nyílik a soproni Körmendi Galériában

·   Szeretettel köszöntök mindenkit ifjabb Szlávics László szobrász és éremművész kiállításán, mely kiállítás érdekessége, hogy egy kortárs éremművész kalandozásait követhetjük nyomon az érmen túl a kisplasztika és a szobrászat területén. Az éremművészet végtelenül gazdag inspirációkat biztosító, ötletgazdag tér- és tömegformálási kísérletei felől közelítő művész az éremalkotás során megfogalmazódó, csak a legtisztább lényegre szorítkozó gondolatait próbálta meg kitágítani a kisplasztika és a különböző szobortárgyak irányába. Ebben a viszonylatban tekinthetjük magvas gondolatnak az éremben rejlő műteremtési szándékot és az abból hajtó lombos növénynek a kisplasztikát illetve a szobrot.
·   Ifjabb Szlávics László éremművészeti tevékenysége mind hazai, mind nemzetközi körökben jelentős elismeréseket váltott ki. 2006-ban az éremművészek hazai közössége neki ítélte – az első ízben kiadott – Ligeti Erika-díjat. 2007-ben a XXX. Éremművészeti Világkongresszus a két díjazott művész egyikévé választotta, illetve ugyanebben az évben elnyerte a harminc éves jubileumát ünneplő soproni Országos Érembiennále nagydíját – amely elismerés hagyományosan együtt jár a következő biennálé során biztosított egyéni kamarakiállítással – s ez, mit azt bizonyára sokan tudják már, a holnapi napon fog megnyílni az Orsolya téri Lábasházban.
·   Részben ez utóbbi, igen rangos szakmai elismerés adta a jelen kiállítás alapötletét is, miszerint alkalom adódjon egyidejűleg megtekinteni a Lábasházban a művész érmeit, illetve itt, az Artner Palota galériájában a kisplasztikáit és szobortárgyait – még teljesebb képet kapva e gazdag (és egyre terebélyesedő) életműről.
·   Ifjabb Szlávics László kisplasztikáiban több esetben használt „talált tárgyakat”, melyeket meglepő új funkciókkal ruházott fel. Legújabb – többségében 2008-as alkotásai – sajátos szókinccsel rendelkező építmények, házfal-részletek, melyek egy olyan egységes és logikus vizuális nyelvre találtak rá, melyben az elgondolt, a valós, a természeti és absztrahált motívumok világa érintkezik egymással.
·   A művésztől megszokott nagyfokú szakmai igényességgel, artisztikus kivitellel és invenciózus tartalommal megalkotott tárgyegyüttes egy régi satupad elemeinek a felhasználásával született meg. Kvázi faépítmény töredékei – melyeknek különleges felületi „patináját” a fa égetésével érte el a művész – felfogásukban, gondolati megközelítésükben és művészi kifejezésükben leginkább talán a nagy múltú arte povera művészeti mozgalmával mutatnak rokonságot. Külső felületalakításukat szó szerint értelmezve nem kevesebbre vállalkozott a művész, mit az egyik legnagyobb és legősibb természeti princípium, a tűz, mint anyag nélküli energia anyagban való megmaradásának rögzítésére. A pusztító és roncsoló energia megzabolázásával esztétikai energiává formálta saját műalkotási szándékát.
·   Különböző, fából készült tárgyak el- illetve megégetése majd ezután mint műtárgy felhasználása, a művészettörténet korábbi fejezetei közül a magam részéről két idevágó példa jut eszembe. Az egyik a bécsi Modern Művészeti Múzeum Ludwig Gyűjteményében lévő, 1954-re datálható alkotás, amely Josef Beuys egykori düsseldorfi műtermének – egy véletlen tűzeset folytán megégett faajtaját állítja a maga valójában a műélvezés középpontjába. Az erősen megperzselődött ajtóról tudni lehet, hogy Josef Beuys erősen ragaszkodott hozzá, és a tűz miatt használhatatlanná vált korábbi műterméből magával vitte és később felhasználta azt művészeti tevékenysége során.
·   A másik példát éppen az elmúlt hónapokban láttam a budapesti Műcsarnok előző kiállításán, ahol a főteremben, az ún. apszisban Thomas Hirschhorn svájci származású, Párizsban élő kortárs művész installációja volt kiállítva. A fekete nejlonfóliába bebugyolált, óriási terepasztal, égett kartonpapír házakkal volt teleszórva, jelképezve a glóbusz háborús válsággócait. E hatalmas méretű installáció „lemakettezett”, egy efemer anyagból, megperzselt kartonlapokból összeállított háborús architektúrát, amely körül minden elszenesedő látványt mutatott.
·   Bizonyos mértékű drámaisággal érzésem szerint Szlávics szobortárgyai is rendelkeznek, magukon viselve az emlékek, a történelem és a valós aktualitások folyamatának jegyeit, megtoldva egyfajta meggyötört poetikus lelkesültség pillanataival.
·   A négy nagyméretű óraszobor most első ízben kerültek kiállításra. Mindegyik darabja hagyományos súlymotoros, ingás és rugós óraszerkezetek felhasználásával készült. Fa tartószerkezeteik szálkásra hasadt megjelenése révén olyan benyomást keltenek, mintha egy nagyobb részből, egy bonyolultabb gépi szerkezetből hasadtak volna ki e kinetikus óraművek, melyek dacolva a megtépázott külsejükkel továbbra is precízen őrzik időmérő funkciójukat.
·   A művészt korábban is foglalkoztatta az idő mérésével kapcsolatos szerkezetek, melyeket az Iparművészeti Múzeum bő tíz évvel ezelőtti pályázatára készített. Ekkor születtek meg időmérő érmei, melyek a homokóra elvén működve valamely folyékony vagy szemcsés anyag mozgása által mértek az egységnyi elmúló időt.
·   Az idő, mint fogalom és a művészet kapcsolata metafizikai kérdésekre irányul. Heidegger szerint az idő azonos az “ittléttel”, mely akkor válik valóban önmagává, mikor előre fut önnön elmúlásához. Ebben az előrefutásban alakul autentikus idővé, s ily módon lesz valódi ideje. A művészet azonban pont ellentétes az idő természetével – lényegében az idő múlásával veszi fel a versenyt, és próbál egy időtlen dimenzióba belehelyezkedni, hiszen időtlenséggel teremtheti meg saját létének, egyedüli egyszeriségének, sőt múlhatatlanságának lehetőségét.
·   Köszönöm a figyelmüket, a kiállítást megnyitom.

Sopron, Artner Palota 2009. 06. 20.

Pallag Márta