Hungarikonok – Merre…

Kátpáti Tamás felkérésére, Monspart Sarolta tájfutó világbajnok tájolóját ifjabb Szlávics László képzőművészeti alkotásba foglalta. A síkplasztika a Hungarikonok szubjekt gyűjtemény anyagát gazdagítja.

Feledy Balázs: Merre? Tájoló kívülre, belülre

·  Tanulmányozva az eddigi hungarikonok „párosításait” vagyis relikvia és alkotóművész egymásra találásait, különös benyomásaink lehetnek. Először van ugye a tárgy, s ennek alapján találódik ki (meg) az alkotóművész. Izgalmas körkép bontakozik  ki előttünk. Van, hogy a tárgy illetve azon személy, akitől a relikvia származik és az alkotó között szerves, szakmai a kapcsolat. Van úgy, hogy a két személy jól ismerte, ismeri egymást, de van olyan eset, hogy épp ennek az ellenkezőjéről tudunk. Van, hogy szellemi, filozófiai, világnézeti a kötődés, s természetesen érzünk egyfajta hirtelen ötletszerűséget vagy épp – ennek ellenkezőjeként – tudjuk, hogy a kapcsolat családi jellegű. Persze – úgy érzem – a tárgy mikéntje, a tárgy  jellege a döntő abban, hogy az kinek a kezébe is kerül „befoglalásra”, de természetesen az emléktárgy eredeti tulajdonosának személye is determináló lehet. Nos, amikor megtudtuk, hogy Monspart Sarolta tájfutó világbajnok egyik tájolóját ajánlja fel, akkor Kárpáti Tamásnak hamar megvolt az e feladatra predesztinált (!) megfelelő embere ifj. Szlávics László szobrászban, ötvösben, röviden: fémművészben. Miért is? Mert a tájoló egy nagyon sajátos és nagyon speciális – végső soron – műszer, s ifjabb Szlávics Lászlót úgy ismeri a képzőművész szakma, mint aki a legprecízebb, legalaposabb művészek egyike, s akinek még az általa készített műtárgyai egy része is műszerszerű, divatosabban szólva: szinte pszeudóműszer.
·  A tájoló a tájfutó nélkülözhetetlen sporteszköze. Nem labda, mert soha nem távolítja el a sportoló magától, nem fegyver, mert nem lő vele, de még csak nem is üt, szúr vagy vág eszközével. Nem stafétabot, mert nem adja át senkinek. Nem rajta mozog, hanem vele. Méghozzá vele összenőve. Tájoló nélkül nincs tájfutó (futó van és Sarolta tájoló nélkül is futott, méghozzá úgy is kiválóan, azt úgy hívták: maratonfutás). A tájoló – értelmezésemben – e sport intellektuális része (mármint ennek alkalmazása), s a futás e sport fizikai része. Mindebben az a szép, hogy nem pusztán erő vagy ügyesség alkalmazásáról van szó, hanem szellemi képességek mozgósításáról is.
·  Monspart Saroltáról mindent tudunk, tudhatunk. Ismerjük indulásának körülményeit, szívósságát, kitartását, tehetségét, akaratát, elszántságát. Ismerjük sikereit, mint az első magyar tájfutó világbajnokét, mint az első olyan  európai nőét, aki három órán belül teljesítette a maratonfutás távját, ismerjük kudarcnak minősített küzdelmét az őt legyűrő betegséggel, s ismerjük, mint a szabadidősportok, s az egészséges életmód apostolát (?), s legújabban, mint a Magyar Olimpiai Bizottság alelnökét (egyéb számtalan hazai és külföldi megbízatásáról ezúttal ne essék szó). Sőt ismerhetjük, mint kiváló meggyőző erővel rendelkező média-személyiséget is, akinek, ha érveit halljuk, hajlamosak vagyunk életforma váltásra (na jó: módosításra). De, hogy Saroltának milyen a viszonya a tájolóhoz, azt tán kevesebben tudják, ezért osszuk is meg egymással ebbéli gondolatait:
·  „A térkép születésének pillanata az idők homályába vész, de biztos, hogy ezt is megelőzte a tájékozódás tudományának kialakulása. A csillagok járásából már eleink is meg tudták állapítani az időt és az irányt, a nap mozgásának megfigyelése az égtájak meghatározását segítette. Tudták, hogy a fának mindig ugyanazon az oldalán zöldebb és tömörebb a moha, sűrűbb a kéreg erezete. Figyelték a széljárást, a virágok nyílását, az állatok mozgását – mindez együtt segítséget nyújtott a természetben való tájékozódáshoz. A kínaiak már vagy 1800 esztendeje az iránytűt is felfedezték.
·  Aki a természetben tájékozódik, az információkat „vesz fel”, elemez és dönt. Aki az emberi társadalomban óhajt tájékozódni, az információkat gyűjt, elemez és dönt. Így aztán, akinek az agya rááll az első változatra, többnyire sikeresebb a másodikban is.
·  A tájfutók tájolója – amely az iránytűtől abban különbözik, hogy szelencéje forgatható, így irányszöget, azaz az iránynak az északi (vagy déli) iránnyal bezárt szögét is tudja mérni – a pontos térképpel együtt nélkülözhetetlen eszköz a célba éréshez. Makacs és nemzetközi műszer. Makacs, mert állandóan egy irányba mutat. Nemzetközi, mert az egész földkerekségen ugyanazt teszi, ha értesz hozzá, az életben és a versenypályán is (de vajon van-e különbség a kettő között?) segít az eligazodásban. Megmutatja, hogy mi az érték és mi a tévút. Ha jól értelmezed üzenetét, megmutatja, ki az igazi társ és barát és ki nem. Soha nem csalódtam benne.
·  A tájolóra az én generációmnak különösen nagy szüksége volt és van. A kézben tarthatóra csakúgy, mint a „belsőre”. Én kiegyensúlyozottságomat és békétlenségemet egyaránt neki köszönhetem.”
·  Sarolta „ismertetése” azért megragadó, mert közel sem pusztán sportos információkat ad, hanem annak egzaktságából többször kilépve szellemi dimenziókba emelkedik. ifj. Szlávics László tehát nem csak egy sporteszközt kapott relikviaként, hanem egy olyan tárgyat, amely megmutatja „mi az érték”, amely nem csak külső irányt mutat, hanem belsőt is, s amely még megmutatja azt is, hogy „ki az igazi társ és barát”. S most nézzük meg, miként készült ifjabb Szlávics László a feladatra: „Hosszabb ideje már, hogy munkamódszerem központi eleme a talált tárgy vagy a belőle kimentett anyag felhasználása. És persze csak az talál, aki keres… Nagy öröm volt számomra, amikor megtudtam  hogy engem ér a megtisztelő felkérés, hogy Monspart Sarolta tájolóját beépíthetem egy általam létrehozott műalkotásba. Az apró szerkezetek mindig is izgalommal töltöttek el, így nagy érdeklődéssel vártam az alkalmat, hogy kézbe vehessem azt a bizonyos „műszert”. Közben persze foglalkoztatott a gondolat, hogy miképpen tudok olyan művet létrehozni, ami kifejezi mindazt, ami a tájoló kapcsán bennem megfogalmazódik. Ez az apró szerkezet számomra nem csak a térbeli tájékozódás eszköze, hanem életünk minden pillanatát át és átszövő eligazodási vágy jelképe is. … Monspart Sarolta nemzeti színű szalaggal saját kezűleg ékesített kis tárgya segített megtalálni azt az anyagot, amiből a mű létrejöhetett.”
·  Vagyis az alkotóművész is tágabban értelmezte a tájolót! S mint a kész mű mutatja: abban benne van a tájfutó számára fontos és nélkülözhetetlen eszköz missziójára történő vizuális utalás, s benne van a tágabb értelmű értelmezés is.
·  A művész egy elhasználódott fatáblát talált, melyen immár sok-sok nyílegyenes, egymást metsző, vágásokkal élénkített felület áll előttünk, s amely mögött számtalan beavatkozás nyoma látszik. A fa felületét égetéssel, csiszolással kezelte meg, érzékletes barna szín – annak több árnyalata – vált uralkodóvá, melyet jótékonyan fed, sző át a zöld színezés, s amely így emlékeztet arra a tájra, erdőre, amely a futó terepe, s jelzi a térképet is, amely szintén nélkülözhetetlen a sportoló számára. A mű így egy olyan síkplasztikává vált, amelynek kérdései ma amúgy is foglalkoztatják a művészt. Ő maga is törekszik arra, hogy munkája többről is szóljon. Így fogalmaz: „ Ugyanakkor a társadalmat is átszövő kapcsolati hálóra is utal a felület rajzolata. Azt remélem, hogy a mű felidézi a szemlélőben életünk állandó választási helyzeteit, emlékezteti arra, hogy a bennünk működő lelki „tájoló” az, ami segíti egyéni életutunk megtalálását.” A vertikális kompozíció felső harmadában elhelyezett tájoló, a világos és sötét felületek határterületein helyezkedik el, s – mint az alkotóművész szintén utal erre – egyértelműen a világos felé mutat annak – immár rögzített – mutatója.
·  Kiegyensúlyozott, esztétikus mű áll előttünk. Szuggesztíven ott van a sportoló eszköze, érzékelhető annak nélkülözhetetlensége, alapvető attribútummá vált a nemzeti szalaggal díszítettsége, s ott van előttünk az a különlegesen megdolgozott felület, melyben el kell igazodni. Monspart Sarolta és ifjabb Szlávics László közös művévé vált az alkotás. A tájoló fizikai és lelki, objektív és szubjektív, profán és spirituális, materiális és anyagon túli karaktert kapott, melyben a tárgy és a mű által az alapvető esztétikai érték etikai értékké is magasodik.