Csiszár Róbert: idősebb és ifjabb Szlávics László alkotásairól a szolnoki kiállítás kapcsán

Mai mottónk:
“Nem veszélytelen dolog önmagaddal őszinte, belső viszonyba kerülni.”
Müller Péter

De megéri! Bizonyára a művész is így gondolta, mert különben nem tudott volna ilyen kiemelkedő, néhol sokkoló, néhol megdöbbentő életművet létrehozni. Ugyanis egy meghasonlott, vagy középszerű művész életművében érezni a meghasonlást, ehhez nem kell, hogy a néző művészettörténész vagy pszichológus legyen. Csak a középszerűek hiszik azt, hogy az aranyszínű sztaniolpapír mindent elfed. Aki nem így gondolja, az ki mer lépni önmaga komfortzónájából és el tud indulni a nagy kalandra a művészetben, mint tette ezt idősebb Szlávics László is. Ez a műve mely a Bevonulás címet viseli, nemcsak az életmű egyik kiemelkedő fűműve, hanem a kiállítás egyik meghatározó darabja, a háta mögött álló másik művel, a Sámánnal együtt. Ha elmennek és megnézik, érezni fogják, ahogy e két mű uralja a teret. de nem úgy, hogy elnyomja, hanem úgy, hogy mellettük életre kelnek a hozzájuk képest apró szobrok is. A Bevonulás embertestű, sólyomfejű lénye, mely magasba emeli a csuklyáját széttáró, halált hordozó száját kitáró kobrát, nem ismeretlen a művészetben, hiszen egyes szimbólumai a közép-amerikai indiánoktól, a Mississippi vidékének indiánjain keresztül az egyiptomiakig mindenütt előfordul. Csak éppen ebben az eklektikus, szürreális egzisztencia formában nem. Így csak a művész keze által. Olyan, mintha Hieronymus Bosch egyik lénye lépett volna ki képéről, bronzba öntve. Egyébként a mű hegesztett lemezszobor. Mit is mond nekünk, hova vonul be? Vagy inkább miért?

A mississippi vidékének indiánjai a madárembert természetfeletti istenségnek tartották, aki a felső világban a Nap, a Hold és a csillagok szellemeivel tart kapcsolatot. De itt a művész az egzisztencialista szürrealizmus eszközéhez nyúlva sűríti a nagy kultúrák szimbólumait. A madárember nyakában kereszt lóg. Kezében ott van a kígyó, utalva rá, hogy hatalma van felette. De mi felett is? Ugyanis itt a kígyó a megújulás, az új élet és a feltámadás jele is, úgy ahogy a kereszt is. Tulajdonképpen az egyetemes, mindenkor megújulni képes emberi kultúra és művészet vonul itt be. Az öntudatára ébredt tudattalan, a lelkierő és az intuitív bölcsesség. Maga a teremtő erő és hatalom. Mögötte az áldást adó Sámán, de erről majd legközelebb. Addig is nézzék meg ha tehetik.

Csiszár Róbert
2020. 02. 04.

Idősebb Szlávics László: Ítélet nincs

Mai idézetünk: “Ha ráhangolódsz az Útra, áthat az ereje. Tetted természetévé válik, természeted az Ég természete lesz.”
LaoCe

Szóval itt vagyunk a Sámánnál, aki megáldja a Bevonulást. De mint látjuk, ez a Sámán, nem az a Sámán, mármint nem ember. Csak a „díszlete”, a maszkja, a ruhája. Lába sincs, csak egy bot, mely már elkezdett kihajtani. Az embersámán szertartási ruhákat és szent tárgyakat viselt a természet szellemeinek megtestesülése és ereje felerősítése érdekében. Maszkokat is használt, mivel úgy tartották, hogy olyan szellemi erővel bírnak, amelyek soha nem hagyják el őket. Ruhája, maszkja azonosítja a szellemekkel, és aktiválja, beavató, gyógyító, vagy esetleg az ellenséget megtörő hatalmát. Remélem, már sejtik, miről is van itt szó. A művész itt nem egy indián, vagy akármilyen törzsi sámánt mutat be alkotásában, hanem a SÁMÁNT. Mindazt belesűrítve, ami a beavató, közvetítő és megáldó erő és hatalom lényege. Ránézünk, csupa szimbólum. Ráadásul palástja is lila, mely a bűnbocsánatnak és a bűnbánat színe is kultúránkban. Palástján bogár mászik, jelezve, élettelen díszlet, mely azonban maga a létezés minden energiája. A szellem ő, mely magába hordja a létezés alapját, mely a növényektől az állatokig, az emberig bezárólag biztosítja a benne részesülők számára a kibontakozást. A földből hajt ki, és magába foglal mindent, mi növényi, állati és emberi, mindent, amit úgy hívunk, létezés és létező. Drámáival, szépségeivel, sokszor nevetséges vagy szánalmas eseményeivel, amik viszont mind-mind egy irányba hatnak. Egy irányba, és egy véglet felé, az elmúlás felé. Ezt a kettősséget,a nemlétet és a létet hordozza magába, és jelenti meg elemi erővel a művész. Az előtte lévő Bevonulással együtt megrendítő drámai erőt testesít meg. A születéstől a beavatottság és kibontakozás diadalán, és magasztosságán át egészen az enyészetig bezárólag. Egy egzisztencialista művész vallomása a létezés misztériumáról.

E két mű most először látható így együtt a művész életművében. Aki teheti, nézze meg, nem fog csalódni, ritka élménybe lesz része.

Csiszár Róbert
2020. 02. 07.

Felesége halála után, az elválás pillanatának fájdalmából fakadt-szakadt ki ez az alkotás. Mi mindent el lehet mondani két kaviccsal, és némi vassal. Mennyi érzelem sűrűsödhet össze egy 53 cm-es, élettelen anyagban. Mert minden, mi búcsúzás, benne van ebben a szoborban. A búcsúzás minden esetlensége, fájdalma és kényszere. Mert búcsúzni általában rajtunk kívül álló okok miatt szoktunk. Csak a legritkább esetekben búcsúzunk saját elhatározásunk szerint, de akkor sem könnyű. Az ember már csak ilyen. Amiben egyszer részesült, amit egyszer létezése részének érzett, azt nehezen akarja elengedni. Ilyen a természete… A kisgyermek, mikor először leviszi édesanyja a játszótérre, mindig visszaszalad átölelni, mert érzelmileg tankolni kell az anyai szeretetből, kell a muníció az egyre hosszabb távollétre. Aztán valaki megtanulja, és valaki nem, hogy az életben búcsúzni kell, mert a változás is életünk része. Van, aki tör-zúz és rombol, és van, aki lelkét megőrizve emberként tud búcsúzni, mert tudja, hogy a távolság és az idő nincs hatással arra, hogy mit tekintünk értéknek és fontosnak. De természetesen így is nehéz. Ebben a szoborban, mely két ember akaratlan, az elmúlás kényszerítette elválásáról szól, egy élettelen anyagot töltött meg érzelmekkel a művész. Milyen érdekes ez… egyetlen valaha élőnek nevezett anyagba sem tudunk életet lehelni, ha az egyszer kiszállt belőle. De a teremtő erő és akarat, a művészet, képes úgy formálni az élettelen anyagot, hogy az érzelmet tudjon kiváltani. Azt az érzelmet, ami abból az egzisztenciális határhelyzetből fakad, amit éppen ábrázol. Erre csak a művészet képes. Eszembe jut DarrenAronofskyAnyám című filmje, amiben az isteni teremtés, az áldozat, az emberi szabad akarat egymásnak feszülő tragédiája jelenik meg irtózatos és megrendítő erővel. Művében, létezésünk határhelyzeteire keresi a választ a rendező 120 percen keresztül.  Id. Szlávics László szobrában mindez két darab kavicsban, és egy darab vasban ölt testet, egy előbb-utóbb, mindannyiunk által átélt élethelyzeten keresztül. A hatalmas kéz, mely tétován int…, másik kezét szívére téve, tiszta szeretetével, az élet és halál határvonaláról, a viszontlátás reményében intve búcsúzik felesége. A művész, aki életében oly sok drámát és tragédiát átélt, hadifogságot, meghurcoltatást, a második világháború és az ötvenes évek összes embertelenségét, a mellőzöttséget, mégis megmaradt embernek. Szenvedései, megaláztatásai és sérelmei ellenére megőrizve lelke emberi mivoltát vall a hitről, a halál okozta elválás tragédiájáról, és a viszontlátás reményéről. Alkotásában, mely életének legtragikusabb határhelyzetéből fakadt, lelkének legmélyéről mutatja meg nekünk, hogyan tudjuk emberi lényünket megőrizve, elviselni az elviselhetetlent, emberként megélni az embertelent. Gondoljanak majd erre, amikor megnézik…

Csiszár Róbert
2020. 02. 10.

Elérkeztünk a kiállítás másik alkotójához is, ifjabb Szlávics Lászlóhoz. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy nem fogok még írni az édesapja műveiről, de úgy illik és már időszerű is, hogy elkezdjem bemutatni a tárlaton szereplő másik életművet is. Azt hiszem, nem tévedek, ha azt állítom, hogy ifjabb Szlávics László életműve éppúgy nem ismert a szolnoki művészetszerető közönség köreiben, mint édesapja életműve a magyar művészettörténetben. Ifjabb Szlávics László első mestere édesapja volt. Ő volt, aki elindította a művészet, és saját életművének megalkotása útján. Az édesapjával is közös mester, Makrisz Agamemnon tanácsára kezdett el éremkészítéssel foglalkozni, amelyben nemzetközi elismertségre és ismertségre tett szert. Nemzetközi díjain túl, például a British Múzeum éremosztálya külön gyűjteménnyel rendelkezik tőle.

Műveiben észrevehető az apai szellemiségből hozott originalitás, melyet édesapja, idősebb Szlávics László a kalapácsra feszített modern alumíniumból öntött korpuszban, az Apai örökségben mintázott meg, amelyről még fognak olvasni. Az otthonról hozott originalitás és egzisztencialista látásmód azonban csak szellemiségében viszi tovább az apai örökséget. Édesapjától eltérően művészete nem a metafizikus, szürrealista időtlenség és állandóságban nyílik ki, hanem játékosabban, az ellentétek és dinamikák kiegyenlítésében ölt testet. Ugyanis érmeiben, melyek nemzetközileg ismertté tették nevét, szintén az otthonról hozott originális szemlélet és gondolkodás mutatkozik meg. Nem csak azért, mert éremművészetével többször módosította, kitolta az éremművészet határait, hanem azért is, mert érmeiben ugyanaz a kiegyenlítődés figyelhető meg, mint Lao-Ce gondolataiban. Az itt is látható áttört érmében is szinte áramlik a tér. Az áttört részek formai határaival tereli, vágja le, és áramoltatja a teret. Játszik, és kiegyenlíti a forma és tér játékát, így lépve túl az éremművészet eddig megszokott határain. A tér nyitottságát és zártságát egyenlíti ki mesteri módon. Az ablakszerűen megnyitott érme, melyből Dante, mintha ablakon nézne ki, igazából nem osztja meg az érmét elő és hátoldalra. Nem különül el az eleje és a hátulja. A művész ötletesen és ragyogó karakterérzékkel fogja meg Dante alakját, aki majdnem derékig látható az érmén. Nem a megszokott elől fej, hátul írás sémára készített érmét láthatunk, hanem amely a szobrok körbejárhatóságának mintájára, finoman az érme vastagságát felhasználva, ravaszul térbe emelve ábrázolja a nagy költőt és filozófust, egyben az idézeteket is kompozíciós rendbe bevésve.

Ötletességével és originalitásával éri el, hogy nem a megszokott okból, az elő és hátoldal megosztottsága miatt szeretnénk kezünkben forgatni a művét, hanem a benne rejlő formai és térbeli játékosság miatt. Nem véletlen, hogy a British Múzeum éremgyűjteményének vezetője órákig válogatott érmei között… ne hagyják ki önök sem ezt az élményt.

Csiszár Róbert
2020. 02. 11.

Egyik kedvenc művem ez a fiatalabb Szlávicstól. Gondolhatják most, na de miért? Mi érdekes van benne? Mindjárt elmondom, hogy ezt a kis darabot, egy alig tenyérnyi alkotást miért tartom remekműnek. A remekműnek ugyanis nem kritériuma, hogy valami eszement virtuóz megoldásokkal legyen megalkotva. De az igen, hogy lenyűgözzön. Sőt az igazán nagy művek roppant egyszerű eszközzel készültek. Az előző művénél írtam, hogy alkotójuk egyik kifejezési eszköze, hogy kiegyenlítődésre törekszik. Ez a fajta kiegyenlítésre törekvés, és a különböző ellentétek egységben történő megragadásának képessége viszi el alkotójukat a szobrászatnak abba az irányába, melynek szerintem három fő műve az eddigi életműben az Este a székelyeknél című alkotások. Merthogy három darabból álló sorozat, melynek darabjai önállóan is megállják helyüket.

E műveiben a szakralitás útjára lép a művész, de nem csak kifejezésmódban, hanem technikailag is. Bár e fogalmat nem szokták technikára használni, de én most mégis megteszem. Az archaikus művészet eszközéhez nyúl, ugyanis a fát, mely természetes anyag, nem vésővel munkálja meg a művész, hanem a természet erejével, a tűzzel. A tűzzel, mely a természet körforgásának is alapvetőereje. Tudatosan ad teret a természeti elem erejének. E tenyérnyi munkákban a fa natúr sárgássága visszaidézi a lenyugvó nap erejét, melyet annyiszor látott a fa élő növényként. A tűz mindent elemésztő erejével megmunkált, elszenesedett fa részeiben, a hegyek lábánál, felsejlik a hamvadó este nyugalma, miközben a székelykapun még utolsó sugaraival elköszön a lenyugodni készülő nap. Mindez egy tenyérnyi fán…Gondoljanak bele, milyen egyszerű eszközzel munkálta meg a művész a fát és fejezte ki vele e pillanat szépségét. Visszavonhatatlanul, mert nem lehet újraönteni, mint a bronzot. De műve visszaidéz még valamit. Az apai művészet örökölt gyökereit is, amiben az ötletesség, az originalitás munkál. Amelyben a művész egy olyan elemi erővel, mint a tűzzel, úgy tud alkotást létrehozni, hogy e természeti elem ereje iránti alázata, az égés folyamatának véletlenszerűségének elfogadásával párosul. Ahol a művészi felkészültség, a véletlenszerűséggel harmóniába, kiegyenlítődésbe kerülve szolgálja az alkotást. Igen, a véletlen csak azokat látogatja meg, akik felkészülve várják. A többiek nem veszik észre, hogy ott járt és az alkotás csodájával akarta megajándékozni lelküket. Ez a szép a művészetben és ezért remekmű ez az alkotás.

Csiszár Róbert
2020. 02. 12.

A nyolcvanas években ifjabb Szlávics László nagy feltűnést keltett a kézi véséssel készített verőtövekkel és kézi éremveréssel előállított alkotásaival. Később az érmek sokszorosítására egy speciális,általa tervezett verőgépet alkalmazott. A géppel veret érmek ugyanolyan szabálytalan, egyedi darabokká válnak, mint a kézi verés alkalmazása során, melyekből most a kiállításban is szereplő Madarak című sorozatát mutatom be.

Vert érméi gondolata, a negatívba vésett, öntött érmei kapcsán vetődött fel, amikor Édesapja javasolta neki, hogy acélba negatív véséssel készítsen verőtöveket. Ennek az eljárásnak a magyar éremművészetben van hagyománya, de tudni kell, hogy igen kevesen alkalmazták. Művészi szinten meg annál is kevesebben. Gondoljanak bele, hogy milyen biztos kezet és milyen magas szintű technikai tudást kívánó műfajról van szó. Vésővel, acélt megmunkálni.Ráadásul a forma negatívját kell belevésni. Ezek a 45mm-es érmék, nem csak a művész technikai tudásáról adnak képet, hanem arról is, hogy édesapjának, idősebb Szlávics Lászlónak milyen jó szeme, és milyen objektív értékítélete volt fia képességeivel kapcsolatban. Merthogy kell hozzá egy mester is, aki objektívan tud javasolni a művészettel ismerkedő, vagy éppen már régen az úton járónak. Képességei alapján, a kibontakozás reményében. Hiszen nem véletlen mondja az ősi keleti mondás, hogy aki saját mestere kíván lenni, annak bolond lesz a tanítója…és ez munkáján is látszani fog.

De térjünk vissza-e csodás érmekhez, melyek kivételes esztétikai tartalmat hordoznak, ahogy a formák felerősödnek a fény-árnyékhatásokra. Ahogy például a madarak tollai, térbe vannak emelve. Nem tévednek, ha e színezüst, gyönyörű érmék visszaidézik önöknek a japán fametszeteken, és festett ládikákon megjelenő madárábrázolásokat. A kiállításba látható paradicsommadarakat, darukat, kolibriket és pelikánt ábrázoló érmei a magyar éremművészet ritkaságai, nem csak technikai előállításuk miatt, hanem formai, rajzi világuk miatt is. A motívumok rajzi megformálásukban, még egy ilyen rideg anyagon is, szinte festőien, a pillanat életszerűségével és élményével ragadják meg e madarak életének pillanatait. Igen, sokszor ilyen hétköznapi téma is tud elképesztő hatást közvetíteni, csak kell hozzá egy kiváló, és felkészült művész. Egy művész, aki a lelkében lévő élményt, akár egy darab vasba is úgy tudja belevésni, hogy azt majd évszázadok múlva is áhítattal fogják nézni. Ugyan úgy, mint most mi a több száz éves japán fametszeteket és ládikákat. Ne felejtsék el megnézni.

Csiszár Róbert
2020. 02. 19.

Érdekes vallomása ez a műve a művésznek, önmagáról, a művészetről és arról, hogy mi határozta meg a művészi, festészeti fejlődését. Aki jártas a festészetben, annak bizonyára feltűnik, hogy dalis bajusszal megfestett önarcképet láthatunk. Levágott fejű önarcképet, melyből minő borzalom, folyik a vér, és le van lakatolva. Ez aztán az elmebaj, hihetik, de elárulom, ez még nem az, az ennél sokkal rosszabb, és nem is hoz létre ilyen alkotásokat. Mert ha hiszik, ha nem, ennek a meghökkentő műnek nagyon komoly szimbolikai tartalma és egyben üzenete is van. A festő, aki párizsi útján 1967-ben eredetiben is láthatta Dali műveit, nagyra tartotta a katalán festő technikai tudását, megoldásait, de nem epigonizálta, és nem is érezte sajátjának tartalmilag. Szlávics, bármennyire is nem úgy tűnik, sokkal mélyebbre megy művein, mint Dali. Ugyanis tartalmilag nem csak róla, hanem mindannyiunk életéről szólnak a képei. Hogy értsék a különbözőségeket, egy pár gondolat a szürrealizmusról.

A szürrealizmus, mint azt André Bretona kiáltványában megfogalmazta, „tisztán lélektani automatizmus, mellyel a gondolat valódi működését akarjuk kifejezni, …függetlenül minden értelmi ellenőrzéstől és minden esztétikai vagy erkölcsi törekvéstől” (Ford.: Bajomi Lázár Endre) A tudatalatti képi megjelenítését tartotta elsődlegesnek. De Szlávicsot nem elégíti ki az esernyő és a varrógép véletlen találkozása a boncasztalon,ahogy Lautrémont megfogalmazta a sokat emlegetett jelmondatot. Dalinak a műveit uraló erotika és ösztönök, melyek elsődlegesen meghatározzák a festői témáit, és mindent uralnak, meglehetősen nehezen magyarázható szimbolikával bírnak, még pszichoanalitikus megközelítéssel is.Nem véletlen fogalmazta meg Dali „A képzelet függetlenségének és az ember saját őrültségéhez való jogát” röpiratában. Valamint híres-hírhedt mondatát, hogy „a szürrealizmus én vagyok”, ami után kirúgták a mozgalomból, mert nem ő volt a szürrealizmus maga,bármennyire is jó festő volt.Ezért van a levágott fej alatt kulcs, mert a festészetnek abban a fejlődésében, melyet idősebb Szlávics László is továbbvitt, Dali kulcsvolt, egy része a szürrealizmusnak, egy állomás, de nem a végállomás, akit nem lehet meghaladni, és csak utánozni, vagy utánérezni lehet. Szlávics egzisztencializmusa és szimbólumhasználata tudatos. Emiatt nehéz a befogadása és elfogadása. Egy gondolkodó művész, egy festő-szobrász alkotásának befogadása nem megy gondolkodás nélkül.Hiszen a félig tudattalan folyamat magja, mely generálja az alkotást, a teremtő gondolatból származik,akkor is, ha tudjuk, hogy maga az alkotás létrehozásának folyamata intuitív. Itt van például a felhőből kinyúló kéz, mely a vízből kinyúló gyertya fölé tartja tenyerét. Régi, ősi rituálé és üzenet, ami a vízszenteléshez kötődik, mikor a húsvéti gyertyát beleállítják a vízbe:a két elem egyesülésének, a világosság eljövetelének és a megvilágosodásnak is szimbóluma. Ez azonban nem jár szenvedés és áldozat nélkül. A láng, mely megvilágít, meg is éget, és a vérző fej sem örömteli arcot vág lakattal a nyakán. A szellem és gondolat, mely a szürrealizmus szabadságában megnyilvánul, el van zárva a külvilágtól. Nem megy áldozat nélkül, vérét kívánja a művésznek, teljes odaadást kíván, sokszor kitaszítottsággal és meg nem értéssel.A művészet és a szürrealizmus mélységei az egész embert kívánják, fél ember csak „fél” művet tud létrehozni. Aztán itt van ez a darumadár a tóparton, mely tisztán japán szimbólum, és szintén valaminek a beteljesülését jelzi. A japán kultúrában az értéket létrehozó termékenységet és bárminek a pozitív beteljesülését szimbolizálja. Jelen esetben a festő munkásságának ki és beteljesedését, a szürrealizmusban és a festészetben.Megint itt vagyunk a szimbólumoknál. Azoknál, melyeket annyit tanulmányozott a művész. Hiszen különböző kultúrákban más-más szimbólumok ugyanazt jelenthetik. Mert a japán fametszetekben megbúvó misztikum ugyanaz, mint az európai szimbolista festészetben megnyilatkozó. Emlékeznek, az elején az írtam, hogy tartalmilag nem csak róla, hanem mindannyiunk életéről szólnak a képei. Igen, egy önarckép is lehet olyan vallomás, mely megmutatja nekünk, hogy az út lehet más és egyéni, de a szenvedés, az átélés, az alkotás folyamata legmélyén mindannyian ugyanazzal találkozunk, amihez személyiségünkből hozzáadva, önmagunkat megélve válik egyéni alkotás és életmű, mint idősebb Szlávics László életművében. Nem véletlen mondja a népi bölcsesség, hogy: „Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni. Ottan kell azt a megtanulni, hogyan kell a dudát fújni.”

Csiszár Róbert
2020. 02. 21.

Erre szokták mondani, hogy nem semmi. Mármint, hogy meglássa valaki a csőfogóban a féllábú római katonát, akinek a sisakja és arca egy félcolos vízcsőkönyök. Egyszerű szobor, annál több ötlettel, és mondanivalóval. Van benne humor, irónia, groteszk. Benne van az élet, a történelem minden ellentéte, magasztossága és sokszor érthetetlensége is. De egyszerűsége ellenére benne van a mesterségbeli tudása is a művésznek. Ilyenkor szokták mondani: ilyet én is tudok! Igen, csak nem te találtad ki. Nem a te lelkedben született meg, sem ez az alkotás, sem ez az életmű. Mert az alkotáshoz nem elég, hogy tudok hegeszteni vagy vasat vágni, és az sem, hogy van-e otthon csőfogóm és vízcsövem, meg kék festékem, hogy befessem a vaskönyök szélét kékre, hogy sugallja, egy arcot takar a sisak. Alkotást bármiből lehet létrehozni, de ahhoz, hogy abból művészet legyen, úgy kell megcsinálni, hogy magában hordozza az alkotó érzéseit, gondolatait, üzeneteit. Erre viszont kevesek képesek. De miért is mondom mindezt, miért nem az alkotásról beszélek? Arról is fogok. De ahhoz, hogy egy szobrász miért használati tárgyakból rak össze műalkotást, ahhoz az odavezető utat is meg kell érteni. Mert úgy van ez valahogy, hogy a művész lelkében él egy gondolat. Mondjuk, a cézárokat szolgáló katonákról. Arról, hogy mi a fene motiválja őket, hogy fél lábbal is Áve Cézárt kiáltsanak? Láttunk ilyet, és fogunk is még látni a történelemben. Miért éljenez olyasvalakit, akinek a lába elvesztését, a rokkantságát köszönheti. Ha önök rögtön tudják a választ, valószínű nagyon okosak, mert nekem hosszas pszichológiai tanulmányok kellettek hozzá, hogy megértsem, miként lesz az egyes ember konformizmusából tömeg idiócia. Hogyan hatnak embertársaink gondolatrendőrként egymásra, miként alakul ki a hatalomnak való engedelmességnek az a normája, amelyet a társas befolyásolhatóság mindent átható szelleme irányít. Miért van az, hogy egy 1945 előtti társadalom, amely Európában kiemelten vallásosnak számított, a korabeli statisztikák tükrében, a vallásukat aktívan gyakorlók számát tekintve, két évvel később szinte egy emberként ordította vastapssal, hogy éljen Rákosi! Természetesen nem nálunk, hanem Piréziában. Mert nálunk sose történhetne ilyesmi… Gondolatommal és kérdésemmel azonban korántsem voltam egyedül, mert az enyémtől sokkal korábban megszületett ez a mű, ami a saját konformizmusától is megrokkant féllábú római katonában foglalja össze mindazt, amit a pszichológia tudománya hosszas kísérletezés után, áramütési kísérlettel, vonalhosszúsági kísérlettel, Stanfordi börtönkísérlettel felszínre hozott. Igen, nem véletlen nem szerették Szlávics művészetét, és a tűrt kategóriába tartozott. Mert könnyebb tűrni és elhallgatni, mint megállni egy ilyen szobor előtt és elgondolkodni. Ilyenek vagyunk mi, emberek, úgy alapjáraton. De ha tudjuk, hogy ilyenek vagyunk és már azt is, hogy mikor és hogy válunk ilyenné, akkor talán érdemes ennek a szobornak a felemelt kezére gondolni, amely nemcsak a mindenkori cézárt élteti, hanem arra is figyelmeztet, hogy időben meg lehet még állni. Lehetőleg két lábon…mert erről szól a szobor.

Prűdebb olvasóink ne nézzék meg a fotót. A mészkavaró kapára feszített férfi alsótesttel, mely szemérmetlenül közszemlére teszi a nemi szervét, nem megbotránkoztatni akart a művész, hanem kifejezni azt az érzést, mikor az emberi kiszolgáltatottság eléri azt a mélységet, hogy a legintimebb területeit sem képes már uralni. A teljes kiszolgáltatottság érzése ez. Tudjuk az állatvilágból, hogy egy kutya vagy macska is, ha más állattal találkozik, maga alá húzza a farkát. De így van ez az embernél is. Zimbardo, a Stanfordi börtönkísérletben olyan rövid ingeket adott az elítéltnek kiválasztott személyekre, hogy azok alsónemű híján csak úgy voltak képesek védeni és eltakarni nemi szervüket, ha meggörnyedve jártak. Próbálták megőrizni intimitásukat, személyiségük egyik legfontosabb részét, melynek megmutatásáról, vagy megosztásáról ideális esetben csak az adott személynek van joga dönteni. Az életben, egyszer is túl sok átélni olyan élethelyzetet, amely megkérdezésünk nélkül ilyen mélységben rendelkezik velünk. Személyiségünk legféltettebb és legmélyebb részével. Szlávics ennek az érzésnek az ábrázolásában elmegy a legvégső határig. Nem finomkodik, meg-és ledöbbent. Nyers szimbolizmusával idézi fel az élethelyzet keltette érzést. Az élethelyzetet, melyben úgy érzi valaki, mintha egy mészkavaró kapára kötözték volna. Teste már félig feloldódott.  Végletekig megalázóan, emberi mivoltát már teljesen feloldva, személyiségét megszüntetve, altestét közszemlére téve, megalázva koptatják el. Egy életérzés, melyet bárki átélhet. A művész, aki túlélte a második világháborút, megélte a lillstadti magyar leventék mészárlását –amelynek 1972-ben festményén emléket állít –, egy önmaga által átélt érzést fogalmazott meg. Nem vidám szobor, de az egzisztencialista művek már csak ilyenek. Valószínű, soha senki nem fogja otthon kitenni a polcra. Nem is azért készült, hanem azért, hogy megjelenítse az érzést és helyzetet, melyet mindannyian szeretnénk elkerülni. Érdemes megpróbálni…

Assemblage technikával készült műve, mely különféle tárgyak egymás mellé helyezéséből létrehozott háromdimenziós alkotás. Az assemblage technikáját egyébként Pablo Picasso kezdte el alkalmazni 1914-ben. Magát a technika meghatározását csak később, Jean Dubuffet használta először azokra a tárgyakból készült kollázsaira, melyeket aztán assemblages d’empreintes-nek nevezett. A kollázs ötletét használja fel, de a kollázs kétdimenziós műalkotásaitól eltérően, ezek térbeli kompozíciók. Az ilyen technikával létrehozott alkotások között vannak, amik a pop-art, a dadaizmus vagy az új realizmus stílusát képviselik. Ennyit a technika előtörténetéről, és most lássuk, miért is oly rendkívüli a művésznek ez az alkotása. Nekem bevallom, az assemblage technikával készült művei közül ez az alkotása az egyik kedvencem. Egy olyan mű, ami kevéssel tud sokat mondani, vagy mondjuk inkább úgy, mert ez esetben pontosabb, kevéssel többet kifejezni. Mert a Szlávicstól megszokott szimbólumokon túl színben is sokat fejez ki. Egyébként jellegzetes stílusjegye, hogy nemcsak egymás mellé teszi tudatosan a tárgyakat, hanem át is festi őket, vagy az alap formáival és színével olvaszt egy jelentéstartalommá olyan tárgyakat, melyeknek amúgy nem sok közük van egymáshoz, ezzel egy teljesen új jelentéstartalmat adva nekik. Igazából egy közös jelentést, vagy hangulatot fejez ki velük. Jelen művének az alapja, a művész által kékre festett két fatábla, amely, ha figyelmesen megnézik, nemcsak a tenger változó kékségét idézi elénk, hanem a kivágott, hullámos középső részével a tenger öblét is. Peremével pedig a reggeliző tálcát is egyben. Milyen rafinált, milyen ügyes sűrítés. A tálca egyben a tenger is. Mint ahogy a hússütő villa is, egyben villa és Tritón szigonya is, amivel enni is lehet, és kifogni a tenger gyümölcseit is. De a csigaház is kettős jelentésével, nemcsak a tenger gyümölcseit jeleníti meg, melyet a szállodai szobánk ajtaját a kulccsal bezárva, különlegességként elfogyasztunk, hanem Tritón kagylókürtjét is, mellyel meghív minket erre az idilli eseményre, mely ellen egyikünk sem tiltakozna. A művésznek ez az alkotása, nem csak egy tárgy kollázs. Messze több. Színei miatt egy háromdimenziós kép, mely egy idilli élethelyzet, érzetét jeleníti meg az örökkévalóságba ágyazva. Azon pedig külön gondolkodjanak el, hogy milyen lenne ez a mű a villa piros-fehér-fekete nyele nélkül. Ugyan ki gondolná, hogy a köznyelv által csak „angolkanálként” aposztrofált eszközt ne használati tárgyként, hanem művészi anyagként vegye kézbe? Kiegészítve két színesre festett falemezzel, hogy egy kulccsal és egy kagylóval beemeljen minket egy ilyen édeni élethelyzetbe érzelmileg…

Lehet, hogy tudják, de azért mégis elmondom, hogy ki is volt Robert Capa. A XX. század legjelentősebb harctéri és dokumentarista fotósa, Friedman Endre néven látta meg a napvilágot Budapesten. Középiskolába szintén Budapesten, a Madách Imre Gimnáziumba járt. Az 1920-as években a Kassák-féle Munkakör tagja volt, majd Berlinben a Politikai Főiskolán tanult. Itt tanulta meg a fotózás és a szerkesztőségi munka alapjait. A Robert Capa nevet 1936-ban vette fel. Saját elmondása szerint választását a jó hangzású „amerikai” név motiválta, amivel megfelelő megbízásokat lehetett kapni. Öt különböző háborúban fotózott. Ott volt a spanyol polgárháborúban, az első kínai–japán háborúban, a második világháború európai hadszínterein, Észak-Afrikában, Olaszországban, a normandiai partraszállásnál, az Omaha Beachen és Párizs felszabadításakor is. De járt Magyarországon is 1948-ban, a háború pusztításait megörökíteni. Majd az első arab–izraeli háború, és az Indokínai háború következett, ahol 1954. május 25-én esett el. Igen, elesett, mert Capa nem csak fotós volt, hanem haditudósító is, akinek jelmondata az volt, hogy „ha nem elég jók a képeid, akkor nem voltál elég közel.” Olyan közel, hogy Spilberg a Ryan közlegény megmentése című filmjének nyitó jeleneteit, Capa fotói alapján rendezte meg. De tudjanak arról is, amiről kevesen tudnak, hogy volt egy másik híres haditudósítónk is, akinek több száz rajzát és fotóját őrizzük az első világháborúból. Őt úgy hívták Zádor István. Életművével, majd a 2023-ban, halálának 60. évfordulóján megrendezésre kerülő nagy emlékkiállításon ismerkedhetnek meg.

Térjünk most vissza az alkotáshoz. Ifjabb Szlávics László az új realizmus eszközeit használva, egy korabeli fényképezőgéppel és némi öntőhomokkal létrehozott alkotásában tiszteleg Capa emléke előtt. Szép, egyszerű szimbólumokkal. Semmi cafrang, semmi pátosz. Egy nagyszerű haditudósító emlékének megörökítése ez a mű, a két legfontosabb szimbólumával. Munkaeszközével, a fényképezőgéppel, valamint az idő és az örökkévalóság szimbólumával, a homokkal. Melyet, ha egy szűkített üvegbe helyezünk, kegyetlenül pergeti a perceket, életünk perceit is. A homok, mely folyton „folyik”, és szépen lassan elnyel mindent az örökkévalóságnak. De amely a pillanat erejét is mutatja. A pillanatképekét, melyeken emberek, nemzetek sorsa dőlt el, vagy éppen életük vége látható. Ifjabb Szlávics László nem portrét alkotott, hanem életének és tehetségének két legfontosabb momentumával ragadta meg Capa életmű lényegét. Ezért kell hozzá ismerni Capa életét is. Mert különben az lehet valakinek az illúziója, hogy ja, ilyet én is tudok. Az eszköz, mely rögzít minden meghatározó pillanatot, és az idő, melynek pillanataiban sorsunk születik. Sokszor, vagy legtöbbször rajtunk kívülálló események hatására. Egy alkotásba sűrített pillanat ez a mű. Amely a mások életének pillanataiból összeálló rövid életnek és életműnek állít emléket. Az életnek, melynek célja az emberi élet ritka és meghatározó pillanatainak, és eseményeinek rögzítése volt. Tényként, és talán tanúságként az utókor számára.

Csiszár Róbert
2020. 03. 04.

Legendák lovagja ő, aki a maga 43 centiméteres nagyságával és dacos monumentalizmusával lovagol az idők végtelenségében. Mint Beowulf, csak neki – az óangol Nowell Codexszerint, melynek egyetlen kéziratát a British Library őrzi – nem volt fegyvere. Mindenesetre, ez a lemezből ívhegesztéssel készített szobor egyik epikus darabja a kiállításnak, mely nemcsak a művész mesterségbeli tudásáról mesél, hanem az ő időtlen szürrealista világáról is. Nem tudjuk, honnan jön, és hová megy a bölényszarvas sisakjában, amely a legendák és képzelet birodalmába taszítja. Miért mondom ezt? Remélem, tudják, hogy ez a népszerű ábrázolásmód, mármint a bölényszarvas sisak, a Wagner-operáknak köszönhetően alakult ki a 19. század végén. De van más érdekesség is rajta. A modern számszeríján túl légző palack van a hátán, amely egy gégecsővel csatlakozik hátulról a sisakjához. Egy vadász, aki megjárta a múltat, de aki már a jövőben is volt. A múlt, a jelen és a jövő embere. Ő az, aki birtokolja és uralja az időt, és aki ezzel az időtlenségnek az ura is. Minden koron átlovagol a maga méltóságával, délceg tartásával. Az idők kezdete óta együtt mozog lovával. Együtt mozgásukat gyönyörű kompozícióba rendezte a művész. Apró, domborított lemezdarabokból összehegesztve keltette életre álmai vadászát, aki az idők háborítatlan végtelenségében, a külvilágra fittyet hányva, az időn felülállva, sérthetetlenségének tudatában, lassú léptekkel, méltóságteljesen vonul be a hallhatatlanság birodalmába. Magával víve alkotóját is, a művészetek birodalmán keresztül.

Csiszár Róbert
2020. 03. 09.

Picasso galambja után meglehetősen brutálisnak, megbotránkoztatónak és nyomasztónak tűnik ez, a bele kiontott, kardra tűzött madár a világégés felett. Kérdezhetnék, miért ilyen morbid, mi indokolja, hogy valaki így fessen meg egy békegalambot? Nos, ha meg akarjuk érteni, talán érdemes először azzal kezdeni, hogy miért is a galamb lett a béke jelképe? Picasso galambja igazából Noé galambja. Aki jártas a biblia világában, az tudja, hogy a vízözönről szóló elbeszélésben olvashatunk a galambról, mely olajággal a csőrében tért vissza Noéhoz, és amely később a béke szimbóluma lett. A bibliai szöveg szerint Noé, miután várt további hét napot, és újra kiengedett egy galambot, a galamb este visszatért hozzá, és friss olajágat tartott a csőrében. Ebből megtudta Noé, hogy a víz eltűnt a földről, újra béke van Isten és az ember között. Picasso az ember és az Isten kiengesztelődésének szimbólumát emeli át az emberi békevágy szimbólumának. Igen, csak a vágy szimbólumává, mert egy nap sem telt el a történelemben, hogy ne háborúztunk volna. Bár az eredeti szöveg nem tartalmaz színre utaló jelzőt, mégis a művész logikusan a fehér színt választja a galamb színének. Azt a színt, amely szimbolikája szerint a tisztaság jele. A tiszta emberi szándéké, és így a békéé. Ezért lógatnak ki az ablakba fehér zászlót civilek háborús időkben, és ezért megy a tárgyalódelegáció is fehér zászlóval tárgyalni az ellenséghez. Ezzel el is érkeztünk Szlávics László képének a lényegéhez. A művész ugyanis nem a békevágyat festi meg, mint Picasso, hanem az embert és történelmét. Azt, ahogy mi emberek értelmezzük és megéljük a békét. Hangoztatjuk, hogy békére törekszünk, de szeretjük idézni a latin mondást: Si vis pacem, para bellum. Vagyis, ha békét akarsz, készülj a háborúra! Igen, mert miközben világbéke-konferenciákat meg mifenéket tartunk, közben a világ túlsó felén írtjuk embertársainkat, de legjobb esetben is hozzájárulunk fegyverekkel, pénzel miegymással. Ezért így festette meg Szlávics László, a maga is frontot megért művész, a béke madarát. Mert ilyen cinikusan állunk hozzá mi emberek, akik kardra tűzve sütjük meg a béke madarát a világégés felett. Ítéletnapi világégés ez, de nem az Isten ítélete szülte, nem kell már nekünk ehhez más segítsége. Megteremtjük mi magunknak a saját ítéletnapjainkat. Talán már kezdik érteni, miért is nem kedvelte a hivatalos kultúrpolitika a művészt a béketáborában…Csak félve merem megkérdezni, és mindenki csak magában válaszoljon, változtunk-e valamit, amióta a művész megfestette ezt a képét ötven évvel ezelőtt? Vagy azóta is így bánunk a béke madarával?

Most egy olyan képét nézzük meg, amely nem az élet tragikusabb élethelyzeteit, hanem egy sokunk számára kedves jelenséget mutat be a művész, nevezetesen az erotikát.A felsejlő alkonyban sétáló fiatal hölgy látható, amint a háta mögött lévőnek, szoknyáját kacéran felhúzva egyöntetű jelét adja, hogy nyitott…hogy is mondjam csak…az intimitás irányába. De hogy jön ide az alkony, mi köze hozzá? Nos, azoknak elárulom, akiknek nincs saját tapasztalatuk, hogy a szociálpszichológiai kutatások szerint nemcsak a vizuális ingerek hatnak ám az emberekre, hanem a környezetnek is elég komoly hatása van arra, hogy mikor vetemülünk intim cselekedetekre. Amikor a kutatók random módon összeválogatott kísérleti személyeket tettek olyan szobába, ahol később hosszabb időre leoltották a villanyt, azt tapasztalták, hogy megnőtt az érintések száma, és sokkal felszabadultabban, az intimitás irányába kommunikáltak, mind verbálisan, mind érintésekkel a kísérleti személyek. Azok kedvéért, akiknek nincs megfelelő képzelőerejük, elárulok egy szakmai titkot. Természetesen ilyenkor a pszichológusok éjjellátó kamerát és mikrofonnal kibélelt szobát használnak, mert különben csak találgatni lehetne, hogy mi történt a szobában. Mert a közhiedelemmel ellentétben, jó ha tudják, hogy a pszichológia tudománya meglehetősen szigorú és megalapozott kutatás-módszertannal dolgozik. De, hogy ez nemcsak kísérletek között működő emberi reakció, arra két jó példa az 1977-es New York-i, és az 1994-es Los Angeles-i áramszünet. Tessenek megnézni a 9 hónappal későbbi születési statisztikákat. Megfognak lepődni a számokon. De térjünk vissza a művészethez, amelyik elég pontosan tudja ábrázolni azokat a hatásokat, érzelmeket, amelyek egy-egy élethelyzetben megnyilvánulnak. Hiszen itt is egy élethelyzetet kiváltó jelenségről van szó. Jelesül egy férfi szemszögéből, merthogy férfi festette a képet. Sűrűn elnézést kérve a feministáktól, hogy női szemszögből képtelen volt megfesteni művét. De az ember már csak ilyen „fogyatékosan” működik, hogy vannak dolgok, amit csak a saját neme szerint tud megélni. Tehát ebben a kietlen pusztában, ahol már nincs ember, és nem kell azon aggódni, hogy ki lát meg, vagy fotóz le a simogatós telefonjával, az alkony is kezd leszállni és arcot ölteni, amit a szakállas férfifej szimbólumával formál meg a művész. Egyben utat engedve a vágyaknak, melyek minő borzalom, egy szép fiatal nőre, és vágyainak kielégítésére irányulnak. E szépség és érosz láttán még az alkony is lehunyja szemét, szemérmesen, merthogy ő sem akar megbotránkozni olyan emberi reakción, és vágyakon, amik bizonyos helyzetekben természetesek. Milyen szép allegória a művész részéről, hogy az emberi természetnek ezt a természetes vágyát, a természetben ábrázolva jelenítette meg. Mert, mint egy indán mondás mondja: A természet nem kegyes, és nem kegyetlen. A természet természetszerű. Már ha képesek vagyunk elfogadva a természet ajándékait, ilyen természetesen, szemérmesen, de nem álszemérmesen, a maga szépségeiben úgy megélni, mint ahogy a festő is megfestette.

Csiszár Róbert
2020. 03. 12.