Fekete és fehér – Önálló kiállítás nyílik a Barabás Villa Galériában

Megnyitó

„Fekete és fehér. Együtt alkotnak egészet, mint ahogy sík és plasztika egymáshoz képest nyer értelmet. A síkplasztika egyfajta dombormű, mely egyszerre él a festészet és a szobrászat lehetőségeivel. Ifjabb Szlávics László legújabb kiállítására, több műfaj határán folytatott kalandozásainak eredményeként született síkplasztikáit hozta el „szülőföldjére”, a Hegyvidék közönségének. Az idő múlásának nyomait őrző anyagdarabokból konstruált kompozícióit ismerhetjük meg a Barabás Villa Galériában.”

Ezen a kiállításon látható munkák egy viszonylag rövid két éves periódus, a közelmúlt termései, viszonylag homogén anyag, egy belső műfaji, technikai paradoxonra épített sor, a síklpasztika műfajában.

I. Szobrász és éremművész…

Miért a felsorolás? mert az a közeg amelyben élünk, felnőttünk, szocializálódtunk csak így értheti.
A művész, vagy közelebbről, a képzőművész nem elég? Gondoljunk a reneszánsz mesterek műhelyeire. Méret, funkció, anyag, technika.. mind együtt… A modern kor hozta a fokozatos specializációt, a differenciálódást. De mi van akkor ha az alkotó számára ezek a korlátok béklyók? Ha a feladat, az idea megköveteli a maga anyagát? Mit tehet ilyenkor a művész?
A klasszikus akadémikus felfogással szemben az idea vezeti a sorsát és a megvalósítás során újabb és újabb helyzetbe kerülve használ technikát és vesz fel sokszor meglepően új, határsértő formát.

II.
A mű, a műalkotás minden esetben az idea, egy érzetre alapozott gondolat reprezentációja.

Minden kép, tárgy, mű egy-egy idea anyagi felmutatása, valósággá transzformálása számunkra.
“Platón és Arisztotelész a fizikai világ dolgait (a létezőket) két összetevőjükre: az anyagi és a formai elemre szétbontva vizsgálja.Az anyagi összetevőnek Platónnál nincs saját neve. Általában ilyesféle körülírás jelöli: “az a dolog, amely részesül egy ideában, és a részesülés következtében a megfelelő tulajdonságokkal rendelkezik”. Arisztotelésznél kapja meg az anyagi összetevő az elnevezését: anyag (hülé) hordozó (szubsztrátum, hüpokeimenon).
A formai összetevőt mindkét filozófus eidosznak (‘forma’) nevezi. Platón használja továbbá az idea elnevezést is, Arisztotelész pedig a leggyakrabban a szubsztancia (görögül: uszía) kifejezést alkalmazza.”
(Steiger Kornél: Bevezetés a filozófiába – Szöveggyűjtemény alapján )
Platón barlanghasonlatát mindenki érteni véli, de korunk interpretációjában már nem örökké változatlan ideák árnyékvilágát feltételezzük.
Az ideák már nem statikusak, állandóak és változatlanok. Az ideák evolucióját tapasztalhatjuk meg felgyorsult életünkben. Nem fejlődését! Változását, ahogy egyébként Darwin is eredendően gondolta…
Mindig el kell mondani: az evolúcióelmélet nem fejlődéselmélet!.. hanem a változások törvényszerűségeit kutató tudományos terület. A művészet változásának tapasztalásakor mindez természetes. Hiszen nem kell bizonygatni, fel sem merülhet, hogy Leonardo vagy Branchusi, Raffaelló vagy Klimt a “fejlettebb” művész! Értelmetlen már a kérdésfelvetés is…

III.
Miben látjuk megtestesülni a “művészi ideát” e síkplasztikákon?
Az ideák világa egyrészt a racionális gondolkodás világa és tárgya, másrészt a művészeté!
Számunkra az idea mint a végső mozgató, hogyan jelenik meg előttünk, bennünk, körülöttünk? Ki teszi láthatóvá, érzékelhetővé? Ki az a kitüntetett, erre teremtett, erre predesztinált?
Feltehetjük a számunkra itt és most a legfontosabb kérdést. Mit jelent ma számunkra a művészet? Mivégre készítünk szobrokat, festményeket, grafikákat, érmeket…., mi szükségünk van rájuk? A szokásos válaszok.. tükör a világnak, kiemel a hétköznapi életből, rá eszméltet a felszín mögötti törvényszerűségekre, mindezt érzelmeket keltve,katarzis élményhez juttatva teszi.
Mit tapasztalunk ebből ezen a kiállításon?
Gondosan megválasztott anyagok geometrikus alapformákban, sötét-világos, sima-érdes, új-régi, fényes-matt, durva-síma, nagyobb-kissebb, szabályos-szabálytalan ellentétpárokban megnyilvánuló szép és rút, kellemes és felemelő, a jó és rossz…
Ezzel talán meg is fejtve a képző művészet (így a két szó szétválasztva!) eredendő titkát és eredendő értelmét. Vagyis mai szóhasználattal élve, funkcióját.A vizuális elemek közti viszonyok kompozíciójában, egyedi állapotában felfogható, sajátos viszonylatokban rejlő energiák felszabadulásának tanúi, érzékelői, észlelőiként értelmezőivé válunk mint nézők.
Az itt látott munkák számítanak ránk, mint újraalkotó társra, tudatosan támaszkodva a közös kulturális élmények adta “deja vu“ élményre és ezzel az eredeti kontextusbeli jelentésre! Az eredeti és az új jelentés kettős kódjára építve, az így létrejött tervezett és a bennünk felmerülő asszociációk végtelen folyamát indítva be.
A munkák címe is fontos szerepet tölt be ebben a közös játékban. Kulturálisan beágyazott, szinte túlcsordulóan telített formákat látunk felidéző címekkel: Márai, Cseh Tamás, Négy őselem, Szövetség, XX. század, Petőfi és Rejtő Jenő….

IV.
Az alkalmazott technikák sokfélesége, az anyag természetének ismerete, magas szakmai tudásról ad számot.
Ez a tudás teszi számára lehetővé, hogy dimenziókat váltson. Kicsi és nagy, statikus és dinamikus, sík és tér bejárhatóvá, átjárhatóvá vállnak számunkra ha tudjuk a módját, ha ismerjük a szakmát. Ha tudjuk, hogy az ideának nincs kitüntetett mérete és dimenziója, nincs kitüntetett stílusa, de van adekvát, csak neki megfelelő megjelenési formája akkor természetessé válik a sokféleség. Az ősi kultikus tárgyak természetfelfogása, a cizellált reneszánsz éremművészeti hagyomány, a modernizmus, a kubizmus a  szürrealizmussal, a Csiky Tiborral, Harasztÿval rokonítható konstruktív, geometrikus munkák magától érthetődő természetességgel sorakoznak fel eddigi munkáiban.
A mesterségbeli tudás és a formaadás európaisága köti ezeket a munkákat egyszerre Ghiberti firenzei Paradicsomkapujához és Rétfalvi Sándor pécsi Bazilika kapujához. A formák személyes kisugárzását pedig az alkotó személyiségének szűrője teszi összetéveszthetetlenné.

V.
Második generációs művészként érzékelhetően fontos számára a tradíció, a mester rá testált hagyománya és a megújulás, amely művészi eszköztárának itt és most, a jelenre való alkalmazásából fakad. A jelene, mint az idő és tér pillanatba sűrítése a múltnak és a potenciális jövőképnek.
No és az a kultúra amelyben élünk, hogy sáfárkodik mindezzel? …
A fiút láthatjuk most itt, aki rátalált a saját útjára, de felötlik a gondolat, láthatjuk e viszont majd barátaink lakásában, közösségi tereink, hivatalaink falain ezeket a műveket? Mert valójában ezeknek a műveknek nem ez a kiállítótér a valódi természetes közege! Otthon és a “munkahelyünkön”, a társadalom reprezentációs tereiben van az igazi helye. Ott és akkor nyeri el valódi helyét és töltheti be valódi szerepét a művészet, a mű és válhat az alkotó művész, bennünket a mindennapjainkban, nehézségeinkben és örömeinkben, válságainkban és kilábalásainkban, értékkeresésünkben, az életünk értelmének keresésében segítő társsá.

Folytatás még a műhelyben,  születőben….

A kiállítást ezennel megnyitom.

Zalavári József DLA

Budapest, 2013 május 9.