Feledy Balázs: Érem és valóság

Alábbi beszélgetés szerkesztett változata megjelent: ATELIER Művészeti folyóirat XIV. évfolyam, 2011. 4. szám Komárno

Feledy Balázs: Érem és valóság
Beszélgetés ifj. Szlávics László szobrászművésszel a kortárs magyar éremművészet helyzetéről

Ha a tehetség, a felkészültség és a művészi szakma egymásra talál, az az alkotónak öröm, amelynek később hozadéka lesz a művészeti minőségben és eredményekben is. Ha azonban a tehetséghez, a felkészültséghez egy művészeti terület, műfaj szervezeti képviselete is párosul, az egyrészt egy egész szakma sikere, de ez jelentőséget kap az elismertségben, a közönség kapcsolatokban és még egy sor más kérdésben is. Hogy e rébuszt azonnal feloldjuk: igen szerencsés, hogy immár hosszú évek óta a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége éremszakosztályának vezetője ifj. Szlávics László szobrászművész, aki a kortárs magyar éremművészet meghatározó alakja. Ráadásul egy olyan plasztikai műfajban, amelynek évezredes hagyományai, törvényei vannak ő egy erősen innovatív személyiség, aki munkásságában sorra döntött meg tabukat, s vált a magyar éremművészet egyik megújítójává is. A magyar éremművészet legjelentősebb kiállítás sorozata az Országos Érembiennálék folyama, amelyet 2011-ben immár tizennyolcadszor (!) rendeztek meg Sopronban. Ezt az önmagában is lefegyverző tényt az értékeli kellőképpen, aki tapasztalja, hogy Magyarországon egyrészt sorra szűntek meg nagy múltú szakmai kiállítások, biennálék, vagy rendre triennálévá alakultak, azaz a kétéves rendezési intervallumról a háromévenkénti rendezésre „álltak át”.
Az éremművészek nem!  Bizonyára, hogy ez így van, abban jelentőséget kap az erős önszerveződési képesség, Sopron város folyamatos támogatása, s az elszántság. Ebben is szerepe van ifj. Szlávics Lászlónak, aki a biennálék szervező bizottságának is hat éve tagja. Nem mellőzhető az a körülmény, hogy folyamatos magas szintű munkásságának eredményeként 2007-ben ő lett a biennále nagydíjasa, s ennek folyományaként 2009-ben jelentős egyéni kiállítást is rendezhetett, amely érmein túl egy másik kiállítóhelyen kisplasztikáit is közönség elé tárta, természetesen Sopronban. E kiállításain bemutatott ezüstből, valamint sárgarézből, vasból készített vert, bronzból készített öntött, plexiből és krómacélból, plexiből és parafából készített szerelt, ónixból, kerámiából, csontból, tollból és még sokféle matériából, jellemzően többféle technikával előállított érmeket, melyek egy jeles értékelője – L.Kovásznai Viktória – szerint eljutottak az anti-érmekig. Ugyanakkor 2011. áprilisában vörösrézlemezből készített mellszobrát is avatták Budapesten. Az 53. évébe a közelmúltban lépett ifj. Szlávics Lászlót Budapesten, Százados úti műtermében kerestük fel egy kis beszélgetésre:

Először is tisztázzuk: MA hogyan definiálhatjuk az érem fogalmát? Azért hangsúlyozom a MA szót, mert az érem mibenlétének értelmezése mintha sokat változott volna egyrészt az évszázadok alatt, másrészt az utóbbi évtizedekben…

– Az érem fogalma körül hol kimondva, hol kimondatlanul csöndes polémia zajlik a szakmán belül. Az éremművészeti életben még ma is meghökkenést kelt, ha valaki az avantgárd hagyományokat felelevenítve alkot, pedig ezek a technikák (anyaghasználat, szellemiség) már száz évet megélt, klasszikusnak tekinthetők, más területeken megszokottak. Az ún. történelem előtti időkig visszanyúló, a természeti népek körében még ma is megtalálható tárgyalkotási gyakorlat megidézését, a természetben található anyagok, ősi technikák, beemelését a kortárs éremművészetbe, még nagyobb értetlenség fogadta. Az emberek túlnyomó többségének valahogy beégett a tudatába, hogy az érem egy viszonylag kisméretű, szinte minden esetben kerek bronzlap, amin portré és szöveg szerepel. A kortárs éremművészet nagyon messze van már ettől a felfogástól, de sokan nem hajlandók – vagy nem tudnak – elszakadni tőle. Természetesen ezen kritériumoknak megfelelően is lehet korszerű és értékes műveket létrehozni, de ma már egyre kevésbé ez áll az éremművészek érdeklődésének fókuszában. Az utóbbi években megfigyelhető, hogy az alkotók anyaghasználata elmozdul a fémtől eltérő anyagok irányába, egyre több az egyedi technológiával, és nem a megszokott bronzöntéssel vagy sajtolással készült alkotás. Az Országos Érembiennále anyaga is egyre változatosabb, színesebb, a szó átvitt és a legszorosabb értelmében is.

– Fontos-e az érem és az érme elhatárolása, valamint a plakett és az érem megkülönböztetése?

– Szerintem fontos különbséget tenni. Itt mutatkozik meg markánsan, hogy az iparművészet, ötvösség hogyan érintkezik, találkozik és fonódik össze a képzőművészet, szobrászat műfajával. Az érme egyértelműen funkcionális tárgy, ezért az iparművészet körébe sorolhatjuk. Ugyanakkor számos szobrász készít autonóm képzőművészeti alkotásként érmet, és az így megszerzett tudását hasznosítja az alkalmazott műfaj keretei között. Az érem és plakett megkülönböztetését nem tartom lényeginek, hisz ez jellemzően a kerekded és szögletes befoglaló forma meghatározására szorítkozik. A mű tervezése során ez alapvető kérdés, de a kész alkotás „besorolását” tekintve már elhanyagolhatónak tartom.

– Milyen méretig, nagyságig érem az érem

– Annyi bizonyos, hogy a nemzetközi pályázatokon kiállításokon a 15x15cm befoglaló méret a határ, amit sok esetben megtoldanak a harmadik kiterjedésben is 15cm lehetőségével. Ezzel már én sem értek egyet, pedig engem sokan a legextrémebb érmek alkotójának tartanak. Annyiban talán minden kolléga meg tud állapodni, hogy az érem viszonylag kisméretű, jellemzően lapos tárgy. A sokszorosíthatóságot is szokták emlegetni, de itt már vitát lehet nyitni azon, hogy mit tekintünk sokszorosítási technológiának. Az említett mérethatárt én magam kicsit nagynak tartom, de ennek ellenére, illetve éppen ezért készítettem egy sor olyan érmet, ami él a 150×150 mm befoglaló méret lehetőségével. Sokan azt gondoljuk, hogy egy férfitenyérben elférő, könnyedén megtartható súlyú tárgy tekinthető éremnek. Ez valahol a 100-120 mm mérethatár környékén van. E fölött belép egy olyan léptékváltás, ami miatt egész más módon kell az alkotáshoz viszonyulni a tervezésnél, és a szemlélése során is. Elvész a műfajra olyannyira jellemző, egyik legnagyobb erénye, az intimitás…

– Milyen anyagból érem az érem? Hogy bronzból lehetséges, s egyéb fémekből, az logikus, de épp az Ön munkássága mutatja, hogy elfogadott kőből (azok sokféle fajtájából), műanyagokból vagy épp fából. Végleg elmúlt tehát az az idő, hogy az érem ab ovo bizonyos anyagokhoz kötött?

– Mindig is készültek érmek, vagy érem jellegű alkotások kőből, fából, kerámiából, de az öntéssel, vagy sajtolással sokszorosított érmek, érmék jutottak el a legtöbb emberhez, leginkább váltópénz formájában. Nyilván ezért tapad a fém anyaghoz a fogalom. A sokszorosított érmek esetében ma is a leggyakrabban különböző fémipari eljárások használatosak. Az éremművészet autonóm ágában viszont valóban egyre több anyag jelenik meg, köztük a talán legújabb, a beton. Ez persze nem jelentheti a hagyományos szemlélet, a klasszikus értékek teljes elvetését. Azt gondolom, hogy az éremművészet területén is, mint minden művészeti ágban, korunk felfogását, gondolkodásmódját kell követnünk, keresni az előremutató, progresszív, szó szerinti korszerű megoldásokat. Nyílván ez most is, mint minden korban, távol áll a tömegízlés kiszolgálásától. Talán érdemes felidézni, hogy a ma már egyértelműen a legnagyobb géniuszoknak tekintett alkotók, mint például Michelangelo Buonarotti vagy Leonardo da Vinci milyen küzdelmet folytatott egy-egy alkotásának elfogadtatása során, milyen óriási vitákat váltottak ki az akkor szinte tolerálhatatlan újításaikkal. Szép lassan a társadalom egyre szélesebb rétegei jutnak el az eleinte meglepő művészeti alkotások értékeinek felismeréséig, elfogadásáig. Ezért lenne döntően fontos a vizuális nevelés, hisz a gyermekek számára sok minden elfogadható, ezt a nyitottságot volna jó megőrizni és fejleszteni.

– Kiből lesz érmész? Látom a mai magyar alkotók sorából, hogy persze jellemzően szobrászból, de majdnem ugyanígy ötvösből. És még kiből?

– Bárkiből lehet éremművész, aki vonzódik ehhez a rendkívül kötött, ezáltal nagy kihívásokat tartogató műformához, ha kellő kitartással képezi magát. Az érem méreténél fogva egy intim műfaj. Az alkotást a szemlélő kézbe veszi, forgatja, nézegeti, és a taktilis élmény nagyban hozzájárul a műélvezethez. Én magam egy sor kifejezetten erre a kapcsolatra építő interaktív, a kinetikus szobrászattal rokon éremművészeti alkotást hoztam létre, amelyek ebben a személyes szituációban mutatják meg lényegüket. Érintésre hangot adnak, világítanak vagy a mozgatásra jól látható reakcióval válaszolnak, így egy szokatlan kommunikációra képesek.
Az éremszakosztály tagjai között a képzőművészet és iparművészet területéről verbuválódott kollégák vannak. A szobrászok mellett akad festő, grafikus, ötvös, üvegtervező, építész, belsőépítész és még ki tudja milyen végzettségű alkotó. Nem erre figyelünk, hanem a mindannyiunk számára kedves műfajon belül létrejövő alkotásokra.

– Lehet-e vagy kell-e külön is tanulni az érmészet művészetét vagy az a szobrászat elsajátításával együtt jár?

– Meggyőződésem, hogy a szobrászat elsajátításával nem jár együtt az éremművészet területén való jártasság. Ezt bizony külön meg kell, kellene tanulni. Nem csak a speciális kompozíciós kihívások miatt, hanem a rendkívüli precizitást igénylő formakezelés okán. Egy erősen behatárolt, a szobrászat és a képzőművészet számos területén megszokottól markánsan elkülönülő kis méretben, egy más léptékben kell megtanulni gondolkodni. Erre időt és energiát kell szánni.

– Miért csinál egy művész érmet?

– Erre a kérdésre kizárólag a magam nevében tudom a választ megadni. Amikor elkezdtem érmeket készíteni, valahogy mindig volt egy következő gondolat, amit szerettem volna megvalósítani. Így aztán készültek a művek egymást követően, úgy, hogy közben eltelt néhány évtized, mégsem tudtam ráunni. Be kell vallanom, hogy szeretem a kihívásokat, mert leginkább a gúzsba kötve táncoláshoz lehet hasonlítani az éremművészetet. Ugyanakkor olyan képzőművészeti alkotásokat lehet ezen a területen létrehozni, melyek más műfajokban a legritkább esetben tudják – mű és szemlélője között – az intimitásnak ezt a fokát elérni. Természetesen közben készítettem szobrokat is, de valahogy mindig az éremművészet maradt a fő érdeklődési területem. Az utóbbi néhány évben fordultam újra intenzíven a szobrászat felé, ezt jelzi a kisplasztikákból rendezett önálló kiállításom, és az azóta különböző országos tárlatokon bemutatott szobrok, domborművek sora.

– Ki lehet tagja a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége Érem Szakosztályának, amelynek immár hosszú évek óta Ön a vezetője? Hány tagja van jelenleg a szakosztálynak? Jelentkeznek-e fiatalok?

– Bárki, aki a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének már tagja, kérheti a felvételét közénk. Jelenleg több mint 120 kolléga vesz részt az Éremszakosztály tevékenységében. A fiatalok nagyon hiányoznak, az átlagéletkort tekintve egyre idősebbek vagyunk. Jelenleg nem része egyik művészeti egyetemen sem az éremművészet oktatása a tananyagnak. Elvétve akad egy-egy hallgató, akinek az érdeklődése ebbe az irányba elkalandozik, ezért az utánpótlás nagyon kétséges.

– Az érem műfaja jobban őrzi-e a hagyományokat, mint a plasztika más területei vagy ugyanígy – mint ahogy az Ön munkássága szintén jelzi – ide is betörnek újítói szándékok, divatok és trendek?

– A hagyományokat fontosnak tartom, kizárólag arra alapozva tudom elképzelni a korszerű alkotások létrehozását, ami nem jelentheti a már rég túlhaladott anyag- és formakezeléshez, gondolkodásmódhoz való ragaszkodást, legyen az szobor, érem, vagy bármi más alkotás. A hagyományőrzés nem szabad, hogy avitt legyen. Az újítás iránti igény – szerintem – elkerülhetetlenül része az alkotói szándéknak, de nem válhat öncélúvá. Az éremművészet területére „tévedő” alkotók tájékozatlanságából, képzetlenségéből adódik, hogy túl sok silány éremmel találkozunk a mindennapjaink során. Ezek a sok esetben tömeggyártott termékek kelthetik azt a hatást, hogy az érem egy konzervatív, elavult műfaj. Nem. Az éremművészet – aminek legtöbbször nem része az előbb említett, szerény minőségű tárgyak csoportja – ugyanolyan progresszív alkotások összessége, mint a kiállítótermekben látható, bármely műforma keretei között létrejövő művészeti alkotások.

– Van-e az éremre társadalmi igény? Persze erre a kérdésre lehet az a válasz, hogy ugyanannyi, mintha azt a kérdést tennék fel, hogy „van-e a művészetre társadalmi igény?” Vagyis: lehet a válasz szkepszissel teli. De az érem mégiscsak más, hiszen hosszú-hosszú időn keresztül érem csak megrendelésre született. Maradt ebből mára valami?

– Maradt, de egyre kevésbé keresik a művészeket bizonyos feladatokkal, így éremtervezésre is egyre kevesebb esély mutatkozik. Amikor választani kényszerül mondjuk egy díj alapítója, hogy a díjazottnak ad egy szerény összeget, vagy rendel egy egyedi érmet erre a célra, akkor gondolom, nem sokat vacillál, hogy mit tegyen. A díjat át lehet adni egy az irodában nyomtatott oklevél kíséretében, baráti légkörben megünnepelve a díjazottat, nem kell ehhez feltétlenül egyedi érem. Ha mégis elkerülhetetlennek érzi, hogy valami tárgyat is átadjon, akkor elballag egy boltba, és elképesztően alacsony áron vásárol egy ázsiai rabszolgamunkával létrehozott éremnek látszó import terméket, ami persze semmiféle művészeti értéket nem képvisel.
Az autonóm éremnek, mint megannyi más képzőművészeti alkotásnak, a magyar társadalomban nincs piaca. Mert mint tudjuk, a piac fizetőképes keresletet jelent, és itt a fizetőképességen van a hangsúly. Nyilván sokan vágynak arra, hogy egyedi műtárgyat birtokoljanak, de hiába, ha a megélhetés biztosítása mellett nem jut rá anyagi forrásuk.

– Rendelnek e cégek, közületek, vállalatok vagy uram’ bocsá: magánszemélyek érmeket?

– Egyre ritkábban. A már említett dömpingáru is kielégíti a kereslet egy részét, de a kicsit igényesebb vásárlókat megtalálják azok a vállalkozások, amelyek kifejezetten üzemszerűen gyártják az érmeket. Akárhogy is nézzük, ez a fémtömegcikk kategóriája, ami természetesen lehet művészeti alkotás, ha azzal az igénnyel készítik. Viszonylag sok kisvállalkozás található ezen a területen, akik a megrendelések nagy részét megszerzik, gondolom a rendkívül alacsony, gyanítom a tervezési díjat nem tartalmazó áraikkal. A tervezésre éremművészt elenyésző esetben alkalmaznak, mivel a számára fizetendő összeget az elhagyható költségek közé sorolják.

– Mi a szerepe a Magyar Nemzeti Banknak a magyar vert érem kultúrában?

– Meghatározó. Véleményem szerint a legnagyobb megtiszteltetés hazánk fizetőeszközét megtervezni. Az emlékérméket minden esetben éremművészek felkérésével, meghívásos pályázatok kiírásával terveztetik meg. Sajnos a jelenlegi forgalmi váltópénzeink tervezése során nem ezt a szisztémát alkalmazták, így azok nem tükrözik a magyar éremművészek tudását.

– Korábban nagy éremgyűjtemények voltak. Van-e kultusza ma is az érem gyűjtésnek? Fejlődik-e vagy stagnál a Magyar Éremgyűjtők Egyesületének a tevékenysége? S az ott tag gyűjtők foglalkoznak-e kortárs éremmel?

– Igen, az éremgyűjtők ma is lelkesen gyűjtenek. Az elvárásaik viszont nem követik a művészeti élet mozgását. Valamikor az 1900-as évek legelején megalakult az ÉKE (Érem Kedvelők Egyesülete) ami legfőbb céljának megfelelően a kor kiemelkedő progresszív éremművészeit támogatta megbízásaival. Ma ez messze nem így van. Egyre nagyobb szakadék tátong az éremgyűjtők elvárásai, és a nemzetközi éremművészetben vezető szerepet betöltő magyar éremművészek felfogása között. Ebből adódik, hogy a gyűjtők keseregnek, hogy ma már – szerintük – szinte nincsenek gyűjtésre érdemes kortárs érmek, az éremművészek – köztük én is – azon borongunk, hogy sorra nyerjük a legnagyobb nemzetközi érempályázatok, kiállítások díjait, közben nem akad gyűjtő, aki pénzt adna ezekért az alkotásokért. Persze ehhez talán az is hozzájárul, hogy még a művészeti sajtó berkeiben sem hír egy-egy nemzetközi nagydíj elnyerése, ha az az éremművészet körébe tartozik. Abszurd helyzet, de ez van. Ha szabad egy saját példát hoznom, amivel kapcsolatban pontos adatok birtokában vagyok. A 2007-ben megrendezett XXX. Éremművészeti Világkongresszus kiállításán, (Colorado Springs, USA) 30 országból 800 alkotó 2400 előzőleg válogatott munkáját mutatták be. A zsűri akkor első alkalommal mindössze két művész teljesítményét díjazta. Én voltam az egyik. Azt is szeretném hozzátenni, hogy nem az első hazai éremművész voltam, és nem is az utolsó, aki ilyen, vagy ehhez hasonló elismerést mondhat magáénak, de az éremgyűjtőink nem vevők a művészetünkre, a média nem számol be az eredményeinkről, holott azon túl, hogy ez egyéni sikerünk, az ország jó hírét visszük, eredményeit gyarapítjuk.
– A magyarországi nagy szakmai rendezvények közül immár az egyik legnagyobb hagyománya az Országos Érembiennáléknak van, melyet Sopronban rendeznek meg, s 2011-ben már tizennyolcadik alkalommal.

Mi és ki tartja illetve kik tartják  életben e rendezvényt?

– Elsősorban Sopron megyei jogú város. Minden elismerésem és tiszteletem azoké, akik az idei évben is kiálltak mellette, hogy a nemzetközi színvonalú és rangú, ma már talán a legnagyobb hagyományokkal rendelkező országos tárlatnak házigazdái maradjanak. A gazdasági nyomás nagy, ez egyre fokozottabban érzékelhető. Az idei alkalom volt az első, hogy más szponzorokat is meg kellett nyernem, hogy a katalógust meg tudjuk jelentetni. E mellett mindenképp szólni kell azokról a vállalkozásokról, személyekről, akikkel együtt visszük a vállunkon – valami nehezen megfogalmazható elkötelezettségtől hajtva, időt és energiát nem kímélve – az ügyeket. Külső szemlélő számára ez nem is nagyon érzékelhető, ami persze így van jól, és együtt örülünk, amikor a munkánk eredményeként végül összeáll a rendezvény és működik. Ott láthatóak a tárlókban az érmek, van bor a megnyitón, minden résztvevő művész át tudja venni a színes, 70 oldalas katalógust… Ahogy már említettem, azt gondolom, hogy benne kell élnünk a saját korunkban, el kell igazodni az adott körülmények között, lépést kell tartani a technológiai és társadalmi mozgásokkal. Ezért igyekeztem mindent megtenni annak érdekében, hogy a kiállításnak önálló honlapja legyen, amit sikerült megvalósítanunk. A www.erembiennale.hu címen elérhető a legutóbbi hat Országos Érembiennále katalógusának teljes anyaga. Nagyon remélem, hogy Sopron városa továbbra is érdemesnek ítéli az Érembiennálét a támogatásra. Nagyvonalúsága teszi lehetővé, hogy ma a világ számos országában az éremkedvelők körében ismerősen cseng Sopron neve, ami összefonódott az érembiennálék sorával.

– Növekszik vagy csökken a szakmai érdeklődés a biennálé iránt?  Nehéz-e az előzetes bírálat, zsűrizés? Vannak-e e körül konfliktusok, viták?

– A szakmai érdeklődés töretlen. Aki az éremművészettel komolyabban foglalkozik, az itt igyekszik megmutatni a legújabb alkotásait. A hely persze meghatározott, pontosan darabra megmondható, hogy mennyi érmet lehet optimális körülmények között bemutatni. Amire a kollégák biztos nem gondolnak, de bizony a válogatást az is befolyásolja, hogy a katalógus oldalszáma is a költségek függvényében meghatározott, így a zsűrizés szigorú kell, hogy legyen. Nekem egyszer volt alkalmam részt venni a válogatásban, mint az előző biennále Ferenczy Béni-díjasa. Nem könnyű. Én alapvetően nem pártolom a kiállítási anyagok válogatását, de egy ilyen szituációban ez elkerülhetetlen, nincs más megoldás. Természetesen a szelektálás közben vannak viták, egymásnak feszülnek a vélemények, de az éremművészet területén úgy érzékelem, nincsenek nagy indulatok.

– Érdekli- e a közönséget az érembiennále és egyáltalán – ha van – egy-egy éremkiállítás?

– Az Érembiennále elsősorban a szakma érdeklődésére tarthat számot. A megnyitón rendszeresen leginkább attól tartunk, hogy a nagy tömegben valaki elájul. Ebből érzékelhető, hogy a soproni Lábasház kiállítóterme tömve van minden megnyitón, pedig az egyáltalán nem nevezhető kicsinek. A civil érdeklődők nincsenek sem többen, sem kevesebben, mint bármely kortárs kiállításon. A honlapon folyamatosan megtekinthetik az érdeklődők az anyagot.

– Mi hiányzik legjobban e szakterület számára? Pénz? Megrendelés? Technikai ellátottság? Társadalmi támogatottság?

– A kultúra, ha tetszik a magas kultúra, ezen belül az éremművészet – de bármely autonóm művészeti ág –  számára elsősorban a társadalmi támogatottság, figyelem hiányzik. Amennyiben ez megvolna, akkor akadna rá igény, előbb utóbb pénz is. A vizuális kultúra oktatásának helyzete meghatározza a lehetőségeinket. Ha az általános iskolai tantervben komolyan vennénk, akkor megvolna rá a figyelem, megmaradna, vagy kialakulna az igény a felnövekvő nemzedékekben a képzőművészet, éremművészet, de nyilván más művészeti alkotások iránt is.

– Miként látja az éremművészet jövőjét?

– Nagyon borúsan. Azt látom, hogy a fiatal művészpalántákat nem nagyon érdekli a műfaj, alapvető szakmai készségeknek nincsenek birtokában. Lassan elöregszik, kihal a szakma és nincs kinek átadni a stafétabotot. Eltűnik egy olyan terület, amelynek nagy hagyományai, kiemelkedő nemzetközi sikerei voltak, vannak hazánkban, hosszú évtizedek óta. Lehet, hogy az éremművészet korlátozódni fog a funkcionális érmék, érmek körére és az autonóm művészeti műfajként elsorvad, meg fog szűnni. Ki tudja… Sok országban az autonóm művészet részeként nem is alakult ki az a fajta éremművészet, ami nálunk virágzott és jelenleg még töretlenül magas szinten tartja magát. Ma a világban jó magyar éremművésznek lenni, mert mindenhol elismerik, tisztelik a tudásunkat, nagyra értékelik alkotásainkat.

ifj. Szlávics Lászlónak köszönjük a beszélgetést. A budapesti Százados úti művésztelep hátsó fertályán meghúzódó műtermében, rendkívül felszerelt műhelyében folyamatosan aktív munka folyik. Közösen bízunk az éremművészet jövőjében.