ÍRÁS – JEL önálló kiállítás nyílik a Petőfi Irodalmi Múzeumban
A Petőfi Irodalmi Múzeum szeretettel hívja, várja Önt 2014. május 27-én, kedden, 18 órára a Károlyi-palota aulájába
ifj. Szlávics László szobrászművész ÍRÁS – JEL című kiállításának megnyitójára
Beszédet mond Görgey Gábor Kossuth-díjas író
Nyitva: keddtől vasárnapig 10-18 óra között. Megtekinthető: 2014. szeptember 14-ig, 1053 Budapest, Károlyi u. 16.
Görgey Gábor: Megnyitó
Hölgyeim és uraim,
Csorba Csilla főigazgató asszony köszöntőjében kicsit elvette a kenyeremet, mert olyan szépeket mondott ifjabb Szlávics Lászlóról, hogy nehezen tudom túlszárnyalni, pedig szeretném!
Az általa felsorolt szobrok között azt nem említette, amire én nagyon büszke vagyok. A Honvédelmi Minisztériumban látható Görgei Artúr büsztre. De nem azért vagyok itt, mert Görgei Artúrról Szlávics László szobrot csinált, hanem ezért, mert hódolója vagyok a művészetének. Boldogan vállaltam azt a néhány amatőr mondatot, amit el fogok mondani. Ahogy látom, itt elég sok kolléga van, nem irodalmi kolléga, mert azokkal még meg tudok küzdeni, hanem képzőművész kollégák.
Szlávics László, az édesapa, akit nekem sajnos nem volt módomban személyesen ismerni, de jól emlékszem egy művére, amit én magamban így neveztem el, a Kalapácsos Krisztus. Egy kalapácsra megfeszített Krisztus alak, amit a hatvanas években állított ki. Ez egy olyan hihetetlen erős műalkotás, aminek a hatása alól az ember nehezen vonhatja ki magát. Én így vagyok vele.
Egy ilyen hatalmas alkotás csak olyan embertől, művésztől származhat, aki a génjeit továbbadva egy legalább olyan tehetségű, vagy még tehetségesebb utódot hoz létre. Ez az utód ifjú Szlávics László. Egyetlen hibát követett el az édesapa, hogy nem választott egy más keresztnevet, hogy ne két zseniális Szlávics László legyen, hanem legyen egy mondjuk Szlávics Ernő, ha megengeded.
Egy közhelyet szeretnék elmondani, ami a képzőművészeknek nyilván a könyökén jön ki, az a bizonyos legenda vagy anekdota, amikor kérdezi Michelangelo -tól lelkes csodálója, hogy azt a gyönyörű szobrot hogyan csinálta? Mire a mester azt felelte, hogy nagyon egyszerű, semmi probléma, veszek egy nagy márványtömböt és a fölösleget lefaragom róla.
A történetet annyiban tudnám ifjabb Szlávics László művészetére applikálni, neki nincs szüksége márványtömbre, mert mindaz ami a világban szembe jön vele, természeti, vagy bármiféle képződmény, az ki van téve annak, hogy ő abból műalkotást készít. Az ő szobrai, de nem is tudom, hogy szobroknak lehet-e nevezni, mert anélkül, hogy erőszakolt avantgárd művész lenne – én nem szeretem azt a fajta avantgárd művészetet, amin látszik az erőlködés és az izzadságszag, csak ne legyen hagyományos, mert mindenáron ki akar törni a hagyományok közül – egy olyan új határokat létrehozó, a régi határokat feszegető alkotó, aki elképesztő fantáziával formálja meg azt a valóságot, amivel találkozik. Véletlenül rátalál egy megviselt állapotban lévő héber nyelvű könyvre, aminek lapjait nem tudja elolvasni, de a betű vonzása, szépsége megejti, és egy egész műalkotás sorozatot hoz létre ebből az élményéből. Egyáltalán, az irodalomhoz való kapcsolódása és szerelme – nem véletlenül ebben a gyönyörű múzeumban van ez a kiállítása – nem csak az irodalmi műalkotások és a szerzők, Karinthy, és Örkény tiszteletében nyilvánul meg, akikről szobrokat alkotott, és nem csak a betű műalkotássá formált funkciójában, hanem a betű szépségében. A betű szépsége vonzza, és ennek a vonzódásnak a műterméke látható itt fantasztikus formában.
Azt szokták mondani, hogy minden regény főszereplője az idő. Szlávics László szerelmese ennek a gondolatnak, de nála ez testet is ölt. Nem regényt ír az időről, hanem az időt kézzelfoghatóan elénk tárja, kombinációkat és szobor remekműveket hoz létre órákból. Itt szerepel néhány példánya, de én láttam nála azt a hihetetlen gazdagságot, amit órákból, az órák és az idő iránti vonzódásából és szeretetéből hozott létre.
Szerintem az éremművészetnek is egy új nyelvezetét, új formáját alakította ki. Az, amit ő ebben a műfajban létrehoz, és ahogy kezeli, az az újszerű kifejezésmód, ami a hagyományos éremművészetet is magába foglalja, az teljesen az övé, ilyen sehol a világon nincs.
Nem akarom én önöket hosszan az amatőr lelkesedésemmel untatni, a lényeg az, ki merem mondani, hogy egy zseniális szobrász-, ötvös- és éremművész kiállítását látjuk most. Az életművéből, ami még túlzás, mert még nagyon fiatal ember, és az életműből nagyon sok van hátra, azt tudom mondani, hogy ezt a megújító, fantáziadús, teljesen újszerű világlátást, és a tárgyak iránt való szerelmetes közeledést, a tárgyak befogadását, a tárgyak átalakításának az intenzitását tartsa meg! És továbbra is nagy sikereket kívánok neki, nem csak nálunk, Magyarországon, hanem világszerte. Megérdemli azt a minősítést, bocsánat, hogy ezt mondom, de nem szívesen osztogatja az ember az ilyen jelzőket, én őt egy zseniális képzőművésznek tartom. Külön szeretem azt benne, hogy nem elvonatkoztatott avantgárd, hanem nagyon is érzékletes, nagyon is kézzelfogható művészet az, amit ő csinál. Külön szeretem benne azt, hogy nem szégyelli a kézművességet. Az itt kiállított tárgyakból is kiderül, hogy ha valami nagy katasztrófa érné ezt az országot, és megszüntetnék a képzőművészetet, akkor remek szerszámkészítő mester is lehetne.
Nem folytatom, Isten áldjon azért a tehetségért, amivel megáldott az Isten, és további jó munkát kívánok!
Nyerges Gabriella: ifj. Szlávics László szobrászművész, ÍRÁS – JEL című kiállításáról
Mesterének Makrisz Agamemnont és természetesen édesapját tekinti. Az 1970-es évektől készít öntött reliefeket, születnek bronz körplasztikái, foglalkozik lemezdomborítással, állít elő kézi veréssel rusztikus szélű érmeket, önt hagyományos technikával kissé amorf alakzatokat, kipróbálja a fába vert sajtolás eljárását, de sosem fetisizálja az anyagot, mindig a struktúra az elsődleges a folyamatban. Eltérő megjelenési formákat hordozó munkákat készít egy időben, kivitelezési módjai állandóan változnak, élesen vésett vonalait követik a redukált, légies formák, azután játékos megoldások, szerelt elemek bukkannak fel. Az alapos technológiai tudáson túl a megmunkálás során előforduló véletlenszerű képződéseket is szívesen felhasználja. Finoman mérlegelő egyensúlyérzékkel követi ősi kultuszok orgiasztikus jelképeit, hogy az emberi természet két végletét, a démonikus erőt és az árkádiai derűt ötvözze.
Jelen tárlaton a négyzet alakzatba rendezett érmek között találjuk Rejtő Jenő emlékére készített dualisztikus sorozatát, melyen a színhatás egyszerre idézi a transzportok halálraítéltségét, és az író légiós regényeinek könnyed humorát (P. Howard – Menni vagy meghalni, 2003). Ifj. Szlávicsnak ez a minden értelmezési irányt szabadon hagyó megnyilatkozása a művek címadásában is megfogható. Neki ez egy magasrendű, kombinációs játék: találékony képzettársítások alapján keres lírai kapcsolatot az irodalommal, zenével, történelemmel. Vonzódik az egyes alkotórészeket gyökeresen átalakító elképzelésekhez, tágítva a műfaj határait a kisplasztika felé. Munkáiban 2008 után az égetett felületű fa kerül előtérbe. A jánuszarcú építmények térelemeit kapcsok fércelik egybe, melyeknek fontos hangulatfestő szerepük van. Összekulcsolják az elmúlás tragikus látomását egy lehetséges jövő képével, kapcsolatot teremtve az atavisztikus emlékezettel.
Ezen a kiállításon, a posztamenseken csupa szögletesen ácsolt, nyers formát látunk, szinte monokróm színskálára szorítkozó árnyalatokkal. Radnóti Miklós emlékét két mű is felidézi: a költő hétköznapjaihoz tartozó lakás, ahol sosem gondolta, hogy része lehet az üldöztetésben, elérheti a vég (Pozsonyi út 1. – Hommage à Radnóti Miklós, 2009; Abda 1944. 11 .09., 2008).
A meghívón szereplő ábrázolás témája a kiindulópontja egy drámaibb képfogalmazásnak (Soá I., Soá II., Soá III., 2012). A belső és külső tér eleven egybeöltése az események máig ható traumáját jeleníti meg. A képfelület egymáson áthatoló, idegenszerű rétegei tárják fel az egyszerű csendélet mélységeit.
A fő falon, a gótikus, nyugati keresztény szárnyas oltárokat idéző, hármas formai tagolás váratlan dimenziótöbblete utalhat az egykori asszimilálódási törekvésekre (Triptichon, 2012). A meleg, semleges színek montázsjelleggel keverednek a verisztikus papírtöredékekkel, és tömör formai súlypontot teremtenek. Az organikus, falszerű monumentalitás egyaránt érzékelteti a holokauszt borzalmait és a túlélés sorsszerűségét.
A tárlaton bemutatott hangszer-fragmentumok is zárt ritmusú struktúrát mutatnak (Rendületlenül, 2010, A zenének vége, 2010). Az égetett felület biomorf világa határesetet képez relief és táblakép között. A geometrizáló, mértéktartó harmónia, kromatikus színváltozásaival az 1930-as évek újklasszicista formai ösztönét menti át a jelenbe. A latin fogalmazású reminiszcenciákra gondolatban Ránki György, Poulenc, Britten, Bernstein zenei motívumai köszönnek vissza.
A működő szerkezetű óraszobrokat tekintve, a kompozíciók szerves része a szoros térviszonylatok poliritmiája. A lendületes, konstruktív forma erotikum nélkül, élesen árkolódik a térbe. A téma parafrázisai konkrét sarokpontjukkal aszimmetrikus egyensúlyt teremtenek (Mr. Clock, 2009; Félóra, 2009). A formaköltés ereje a művész Karinthy Frigyes írásaiból kiinduló homorú öntvényein is erőteljesen megmutatkozik. A határozott tagolású, öblös alapra tűzi az illusztratív vonalakat: egyetemessé tágult tájban érzékletesen ábrázolt arc (Karinthy Frigyes: Utazás a koponyám körül, 1988., Levél Jóska öcsémről, 1988., Kötéltánc, 1988). A szerkezeti polaritás feszültségét a frottázs eljárás segíti, mely párhuzamba vonható Tandori Dezső festékes lenyomataival, az 1980-as évek elejéről. Igen, nyilvánvalóan az elődök és a kortársak formaérzéke is kihat ifj. Szlávics meg-megújuló, éber képzeletére. Legfrissebb munkáiban ébresztőórák tárgyi töredékeiből alakítja, türelmesen, szövevényes ornamentumú domborműveit. Az elemeket szüntelenül váltogatva, felszabadult, picassói örömmel, friss szemmel hatol a plaszticitás mélyére. A tárgy szilárd nyugalmát felborítva, az eredeti idomoktól független ritmusban rétegzi, fűzi egymásba az alakzatokat (Téridő modulátor – Hommage à H. G. Wells I – II, 2014). Tekinthetjük a rugók, számlapok, csavarok összességét utópisztikus teremtés-történetnek is. Vagy nézhetjük a gépezeteket a szükségszerű újrahasznosítás reklámjának? Vagy vehetjük tiltakozásnak a fajgyűlölet ellen?
Az ilyen eleven ösztönnel, sok árnyalattal alkotó művésznél természetes a szobrászi pluralitás. Kísérletező kedve az anyagválasztás sokféleségében azonnal felismerhető. Következetesen variáló, egyéni hangvétele szabálytalan formákban, váratlan kompozíciókban és plasztikusan tagolt formákban jelentkezik, széles stílusklaviatúrán játszva, nem engedve műfaji megkötéseket. Bizonyos, hogy még sok meglepő ötletet tartogat a közönség számára, és ezzel továbbra is megnehezíti majd alkotásai elemzését, tárgyilagos, vizuális vizsgálatát. Maradjon tehát ez az elemi erejű, szerkezetes térfogalmazás szakadatlan változásban…
Ajánlott irodalom: L. Kovásznai Viktória: Ifj. Szlávics László (Argumentum kiadó, Bp. 2012.)
