Ötven – Önálló kiállítás nyílik a Keve Galériában

2009. április 23-án a kiállítást megnyitja

Csepregi Sándor DLA belsőépítész, szobrászművész.

A tárlat megtekinthető 2009. május 21.-ig, Keve Galéria, Ráckeve, Kossuth L. u. 49.

Megnyitó

Tisztelt Megjelentek! Kedves Vendéglátóink! Kedves Vendégek!

Februárban egy felejthetetlenül szép estét töltöttünk el feleségemmel együtt ifjabb Szlávics Lászlónál.
Régóta készültünk erre a találkozásra. Egy plakettemet hoztam el tőle. Kértem, hogy ez alkalomból mind a ketten megtekinthessük a munkáit. László angyali türelemmel hagyta, hogy kedvünkre bogarásszunk órákon keresztül a kincsei között, jóízű beszélgetések közepette.
Három hete szombat este örömmel ismertem rá a telefonban a hangjára. Néhány vidám mondat után elújságolta, hogy most már biztosan kiállít itt a gyönyörű Ráckevén (a fantasztikus ősi templom, a rangos kastély, a szintén „jegyzett” városháza és Patay László falfestményciklusa szomszédságában, futott át rajtam szinte azonnal), és mint megemlítette, helyénvalónak gondolná, ha ez alkalomból én osztanám meg néhány gondolatomat Önökkel. A kiállítás címe: „Ötven”, ami kerek évfordulót és gondos válogatást sejtet. Igen megtisztelőnek éreztem, de nem mertem ráállni azonnal.

A folytatás előtt engedjenek meg néhány mondatot a személyességről és a sorsszerűségről:
László nagypapája Győrszentivánra költözött 1930-ban. Édesapja akkoriban még szinte gyerekként járt vele a Vagongyárba tanoncként dolgozni. Később, a negyvenes évek végén Alexovics László szobrászművész esti szabadiskolájában tanult rajzolni és az útja innen az Iparművészeti Főiskolára vezetett. Jeles szürrealista szobrász és festőként a lemezdomborított plasztikák szinte egyedüli mestere volt Makrisz Agamemnon mellett. A Budavári Anjou-kori palota monumentális középtengelyes vörösréz kapuja a Corvina-könyvtár felé, az ő műve. ………Szeretem, már azóta, amióta először átballagtam rajta.
A győri szabadiskola a hetvenes évek elején is működött még, az akkor már idős Alexovics mester irányítása alatt. Még mindig sok volt a tanítványa. Egyikük katonaként járt el hozzá. Ő is az „Iparra” került be.
A nyolcvanas évtizedben évenként pályázott és egymást követően öt alkalommal dolgozhatott művésztelepi vendégként a Vagongyárban. A nagyszerű vasas szakemberek közül, akik a művei létrehozását segítették napközben, este többen is Győrszentivánra indultak haza. Őket többször is kikísérte a győri „kisállomásra”. Ez az utóbbi Alexovics tanítvány – talán ki is található – magam voltam.
Mindezek ellenére nagy volt bennem a félsz.
Bevallom megijedtem. Egyre ritkábban járok kiállítás-megnyitókra. Nyilvános beszédben ilyen alkalommal sohasem kellett méltatnom a látottakat.
Csendességre vágyó tárlatlátogató vagyok. A megnyitók örömteli baráti zsibongását vágyom is, kerülöm is.
Kényszerűen tépelődtem azon, hogy mire is való hát az elöljáró beszéd?
A feladat már csak azért is nehéz, mert a címben jelzetten bejárt időút tanulságait, egy ennek megfeleltetett és ezért meghatározott számú tételből álló műegyüttes képviseli.
Ennek a mondhatni acéltengelyre fűzött, ugyanakkor állandóan változó színes életműnek a fontosabb szakaszait jelző válogatásához illene méltó szavakat találnom!…Ámde…Tehetek-e én hozzá bármit is a szerintem mindenki által jól látható nyilvánvalóhoz?

Úgy gondoltam, hogy erre csak akkor lehet reményem, ha először a művészet és a tudomány, vagyis az emberi „világ-megfejtő képesség”-nek és a bennünket körülvevő ÖSSZESSÉG-nek vagy talán pontosabban TELJESSÉGNEK a viszonyáról próbálok meg szót ejteni.
Élve a kitüntető lehetőséggel, az általam fontosnak és igaznak, avagy mondhatni legkedvesebbnek tartott gondolkodó vélekedésére szeretném az Önök figyelmét ráirányítani. Ő a német filozófia „forrongó korszakának” az egyik legnagyobbja: Arthur Schopenhauer (1788-1860).

(Az idézetek részben csak tartalmiak lesznek, ezeket a filozófusról szóló életrajzi tanulmányból merítettem.
Rüdiger Safranski: Schopenhauer és a filozófia tomboló évei /életrajz/, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1996.)

Köztudomású, hogy a művészet és a tudomány a világ megismerésének a két útja.
(Őszülő szakállamra, ….ne vessenek meg érte……..én ezt az egyszerű igazságot is csak az utóbbi éveimben kezdem igazából megérteni.)

Vallom, hogy a legfantasztikusabb, amivel az emberiség megajándékozni képes önmagát, az a világ-megfejtés művészete vagyis a tudomány; amiért pedig a rendkívül ellentmondásos ember létünk a leginkább vállalható, az a világ-megélés legbensőbb természetű tudománya, a művészetnek nevezett csoda.
A világ szemlélésének e két módja az évszázadok alatt egyre távolabbra került egymástól.
1818-ban Arthur Schopenhauer megírta fő művét „A világ mint akarat és képzet” címmel, amelynek szellemisége ezt a szakadékot áthidalni látszik.

>Hegelnél és az őt megelőző és követő filozófiai hagyománynál a fogalmiságé a legmagasabb rang. Schopenhauernél a szemléleté. Ott, ha mégannyira körülhízelgik is – a művészet végül is csak a valóság nem autentikus kifejezése. Schopenhauernél fordítva van: a fogalmak nem autentikusan fejezik ki a valóságot; a művészet (viszont) közelebb visz hozzá.<
>Schopenhauer a legmagasabb filozófiai rangot biztosítja az esztétikai elemnek, és ebben minden korábbi filozófiától eltér. Az olyan filozófia, amely nem magyarázza meg a világot, hanem arról nyújt felvilágosítást, hogy valójában mi a világ és mit jelent, az ilyen filozófia Schopenhauer szerint az esztétikai világtapasztalatból származik. Kéziratos könyveiben Schopenhauer ezt még világosabban kifejezte, mint a főművében. “A filozófia – olvashatjuk egy 1814-es feljegyzésben – eddig hiába próbálkozott, mert a tudomány útján keresték, ahelyett hogy a művészetén keresték volna“< (Safranski)

Schopenhauer életművében tehát úgy tűnik egyedülállóan egyesül a kétféle szemlélet és a bennünket körülölelő valóság viszonya. Ő segíthet félresöpörni a mára már szinte misztikusnak is mondható kölcsönös előítéleteket.

Ami bátorítást adott nekem és adhat bármelyikünknek, az különösen a következő:
Schopenhauer szerint – a filozófia nem egyéb, mint fogalmakba átvinni azt, amit különben is tud mindenki, és mint mondja ez a filozófus dolga. `Intuitívan ugyanis, tehát in concreto, tulajdonképpen minden ember a tudatában van minden filozófiai igazságnak:……… (nocsak, valóban?)

Szerintem tehát ebben az összefüggésben bátran helyettesíthetjük a filozófust a művésszel és a fogalmakat a művekkel.

Egyes, az éppen érvényesnek elfogadott tudományos világképet megrendíteni képes tudósok vélekedései is önmagukért beszélnek:
Werner Heisenberg:
„A tudomány emberek műve – túlságosan gyakran merül feledésbe ez a nyilvánvaló igazság.”
Albert Einstein pedig a következőt mondja:
„A képzelőerő mindennek az alapja. Ez az, ami bepillantást enged a jövőbe. A képzelet sokkal fontosabb, mint a tudás. A tudás véges. ……és mivel fejezi be?……A képzelet felöleli az egész világot.” (Állítólag három évébe telt az elméletének a matematikai bizonyítása.)

Fennköltebb lehetne, ha ennek kapcsán ezután a művészi intuícióról beszélnék, de mit is mond a szótár? –
„intuíció – lat. 1. ösztönös megérzés, felismerés, a dolgok mélyére látás
2.fil. képesség az igazság előzetes logikai okfejtés nélküli, közvetlen
élményszerű felismerésére, ….stb.”

Számomra az eddigieket, ismét Schopenhauer egyesíti a legköltőiebben, „A világ mint akarat és képzet” című főművében írja:
“Míg a tudomány……. nem érhet el sem végcélt, sem teljes kielégülést, amiképpen a futó sem érkezhet ama ponthoz ahol a felhők a láthatárt érintik;
a művészet eközben mindenütt a célnál van.
Mert kiragadja kontemplációjának objektumát a világ menetének folyamából, s az objektum elszigetelten állhat így előtte: és ez az egyes egyedi, ami amaz áramlásban oly tünékeny kis rész volt, a művészet számára az egésznek lesz a képviselője,a térbeli és időbeli végtelen soknak egyenértéke.”

Majd azt mondja: “…….A tapasztalat útja s a tudomány, a szemlélésnek ez a módja végtelen, horizontálisan futó vonalhoz hasonlítható, a másik pedig (mármint a művészet) az ezt tetszés szerinti ponton metsző függőlegeshez.”

A legszebb kép most jön: “Az előbbi hatalmas viharhoz hasonlít, mely kezdet és vég nélkül száguld, mindent megdönt, mozgat, magával ragad; a második a nyugodt napsugárhoz, mely ennek a viharnak az útját keresztezi, s ez nem hat rá semmivel.
Az előbbi a vízesés számtalan, roppant mozgásban részes cseppje, amelyek állandóan változnak, nem pihenvén egy pillanatig sem: a második az e tomboló kavargáson csendben pihenő szivárványt idézi.”
Az alkotó emberről pedig ezt írja:
„A művészet és a filozófia által születik meg az a képesség, hogy valaki (a maga érdekét akarását és a céljait figyelmen kívül hagyva) a szemlélésben elveszhessen, így tisztán megismerő szubjektum maradjon, nem homályosuló világszem.”

Nos, megérkeztünk. Szerintem Lászlóra ez pontosan ráillik; ő közöttünk az egyik nem homályosuló világszem.
Szándékosan nem kezdtem azzal, hogy itt állunk Szlávics László szobrász-, és éremművész művei között,….. mert szerintem elsőrendűen gondolkodó.
Az alkotás eredménye mint például az érem, vagy a szobor és a többi, egy adott műfaj anyagba, talán éppen szavakba, kottafejekbe, tervrajzokba vagy koreográfiai lejegyzésekbe zárt, sugárzó gondolati csomagja, egy csipetnyi vagy maréknyi – saját szótársításomban – „világolvasat”, és aki létrehozza, az egy sajátosan gondolkodó, az én szememben a bölcseletet kedvelő, ám a gondolatait nem pusztán fogalmakkal kifejező filozófus-alkotó ember.
(Közben jegyzem meg csendesen: azért nem képes a pusztán követésre hajlamos, ám sokszor igen jó üzleti érzékkel megáldott utánzó igazit létrehozni, mert nem úgy gondolkodik!)
Elfogult vagyok, nem is tagadom……
László alapossága, mívességre törekvése, valamint jártassága és szívóssága annak kikényszerítésében – elsősorban önmaga felé – szinte zavarba ejtő.
A számozott könyvei közül is kitehetett volna egyet-kettőt. Nem úgy könyvek, mint a másokéi…
Egy-egy műalkotás valamennyi. Itt most a tollas Ős-pénzekről szólóra gondolok például, L. Kovásznai Viktória nagyszerű tanulmányával. (L. Kovásznai Viktória: ifj. Szlávics László kultikus ős-pénz sorozata, 1996-1997)

A lényeglátás és az igazság élményszerű felismerése, majd az ehhez kapcsolódó parancsoló közlési vágy nem elegendők ahhoz, hogy mű szülessen. A görögül szépen hangzó -„tekné” vagy „tekní”, vagyis a csinálóképesség, mesterség, jártasság, ügyesség, furfang kell, hogy felkarolja a gondolatot.
Fegyelmezett és gondosan megtervezett cselekvések sorába kell illesztenie. A gondolatnak viszont mindezen közben töretlen erővel úgy kell lankadatlanul működnie, hogy az igazságtartalma a múló idő távlatában se csorbuljon. Mindegy, hogy most előre vagy visszafelé tekintünk és milyen messzire. Mindannyiunknak megdobbanhat most titokban a szíve egy-egy olyan műért, amelyhez úgy vonzódunk, hogy a bele sűrített-rejtett szépség- vagy igazság-vonzerő ránk gyakorolt misztikus hatásáról el kellene gondolkodnunk.
A létrehozásnak erre a fáradságos, folyamatosan döntésekre kényszerítő keservességére nem szoktunk gondolni, amikor elmegyünk például egy olyan apró műtárgy mellett, mint például a
Szent László emlékérem. ……. (Aranyozott változata felmutatva.)
Két centiméternyi kis világmindenség. Lépték és érték összefüggésének, az én szememben az egyik legtisztább példája.
Ne én mondjam…………:
Pápai Páriz Ferenc írja Életnek könyve című versében (vélhetően 1702 március végén) Tótfalusi Kis Miklósról, a nyugodtan mondhatjuk világhódító nyomdászról:
„Mindenféle nyelven és minden formában
Betűt metszhet vala nagyobban s apróbban;
Úgy jár vala tudós keze az acélban,
Mint másnak a könnyen engedő viaszban.”
Ugyanezt láthatjuk László vésett-vert érmein is. (Madarak)
Elgondolkoztam rajta már régebben is, van valami ördöngősség abban, hogy – főleg az olasz – reneszánsz nagy alkotóinak életrajza – lettlégyen a nevezett építész vagy világraszóló festő – majd mindig így kezdődik: „…….már gyerekkorában ötvösséget tanult az édesapjánál, vagy „X” mester, (például Verocchio) műhelyében.”
Az úgynevezett szerelt érmek a kedvenceim. Nem tagadom. Nemcsak azok. Vállalom, hogy csodálatom tárgyai. Időhöz és Térhez vagy nagy létkérdésekhez kötődnek. Megtestesítői a közlési hevület, az igen magasrendű, helyenként varázslat-számba menő mesterségbeli tudás, a furfang, a találékonyság és a költészet kényes egyensúlyának. (Négy őselem, In memoriam Mondrian)
Hamar elmerülnék a részletes méltatásukban, amit a forma és az idő kötöttsége miatt szerencsére nem tehetek meg.
Szólnom kell azonban a számomra egyik legkedvesebbről, a Navigare necesse est címűről.
A megformálása egyszerre szabálytalannak tűnő, ugyanakkor szinte műszakilag meghatározott. Meglepő, bár rafináltan egyszerű a ragyogó színesfém használata az egyéb anyagok mellett, amint az aprócska bár arányos feszített húrjai is. A nyilván nem véletlen utalás a hajózási műszerekre, szintén az idő és a tér egyben-látásának azt az időszakát idézi, amikor az emberiség ennek segítségével birtokba vette a teljes földet.
Szeretettel ajánlom a figyelmükbe L. Kovásznai Viktória: Az idő és a tér ifj. Szlávics László műveiben 1995-2005 című csodálatos tanulmányát.

Mindent megtudhatnak belőle. Csaknem mindent. Nem lennének azonban igaziak a művek, ha nem tartogatnának kinek-kinek egy-egy apró, mindig személyre szóló titkot! A mintázott-öntött érmeken olyan grafikai finomságú jelek tűnnek fel, amelyek mintegy a monotípiák térbe türemkedő festékfonalait idézik fel. Mellettük a késő őszi vizek jéghártyáira emlékeztető lemezek finom nyugalma és határozott lapokkal-élekkel határolt formák gazdag összemetsződései értelmezik az alapsík felett mintegy vékony párnaként lebegő térréteget. (Hommage a Vincent van Gogh)

Kálvin és Dante. Látszólag „sima ügy”. Emlékérmek.
Csaknem szintén titokszámba vehető az, az éremalkotásban eleddig szokatlan térkezelés, amely az általában egymástól függetlenként kezelt elő-, és hátlapot egyazon térszelet sűrítményeként állítja elénk. Áttört érmek persze készültek idáig is, azonban más térszemlélet alapján állva.
Laborcz Flóra ezüstfonataira gondolok például, sok egyéb mellett.
László viszont mintha fényképező- helyett egy térleképező masinával rendelkezne és annak a „telegravírozójával” hozná létre azt a sűrítményt, aminek a hiányzó – egyébként az egészhez képest nagyon átgondoltan arányított hányada – mondhatni ablaka, bepillantást enged önmagába.

Mielőtt tovább indulnánk tekintsünk rá a zenei címet viselő sorozatokra.

A Kvartett-ben, vagy az Egy kis éji zené-ben a rézsútosan elmetszett hegedű húrjai nem odaragasztottak, hanem valóságosan megfeszítettek. Ezt egy technikai részletnek gondolhatnánk csupán, de László úgy tűnik bármit, bárhogyan állít a műveiben, arról bizton tudhatjuk, hogy kilúgozott lényeg, hiteles és igaz, nem valamiféle kóklerség.
(Minden kor megtermi, mint tudjuk, a maga ünnepelt divat-embereit; jobbára azonban, aki csendesen sokat és a lényegre összpontosítva dolgozik, az nem ér rá maga körül ricsajt csinálni.)

A két említett sorozat másért is fontos állomás szerintem.
Általuk hangsúlyosan érzékelhetővé válik az a sajátosság, ami ezután felerősödni látszik a körplasztikába forduló fából épített művekben, ez pedig a teljességre való utalás a gondosan kiválasztott részlet és a befogadó-szellem feltételezett alkotó-kiegészítő részvételének az összekapcsolásával.

Ez többé-kevésbé eddig is jelen volt egyes művekben, mint például az Emlék című Freddie Mercury előtti tisztelgésben, amely oly kevés eszközzel él, hogy szinte kevesebb már nem is lehetne, és mégis szinte egy tenger alól előkerült időtlenül klasszikus szobor töredékét látjuk benne.
Időzzünk most el a jellemzően 2008-ban vagy azóta született, főképpen faanyagú munkáknál!
A csendes humor általában jelen van a legszigorúbb megfogalmazású művekben is.
Fricskaként időnként főszereplő a nem csekély szarkasztikus humorral létrehozott interaktív -visszabeszélő, csörgő, mozgalmi-kórust közvetítő vagy éppen idegesen villogó telefonjaiban, vasalóiban valamint a megmozdításuk után csendesen sikoltozó érmeiben is.
Ez valójában levetkőzhetetlen, ugyanakkor irigylésre méltó személyiségi vonás.
(Forró drót, Man Ray emlékére, Túlérzékenység.)

A faplasztika sorozatokban most egy szinte melankolikus szemlélődés jelenik meg, egy szabadabbra engedett alkotói módszerrel ötvözve.
A megszokott gondolati következetesség, amely egyébként szerintem minden igaz magatartás immanens, vagyis tőle el nem ragadható sajátja, magától értetődően köti ezt a tárgycsoportot az összes többihez.
Lássuk az előzményeit! Parádésan szép út vezet hozzájuk.
Korábban, a befoglaló forma ellenpontjaként voltak megfogalmazottak azok a többnyire igen szabályosra metszett, belső üregek-terek, amelyek végül önálló keretekké váltak. Ezzel együtt a belső beszorítottságból, külső meghatározottsággá váltak, és mindannyiszor a zárt kijelölést testesítették meg. Nehéz kompozíciós törvény. A belső fegyelem mozzanata mindenképpen a sajátja. Ugyanakkor ez a vállalás biztonságot is ad.
Amikor megnégyszereződtek, mint a sorozatokban, akár mesélő tartalommal, még nagyobb lett az erejük. (Az én XX. századom, Kékszakállú herceg vára, Mesterek tiszteletére)
Ilyen, az itt is megjelenő Kvartett című is, ami egyébként számomra az egyik leglíraibb mű. Hozzám, mint jelen állapotomban sajnos csak volt hegedűshöz, különösen közel áll.
(Megjegyzem, hogy egy, akár roncs hangszer feldarabolásán is háborognék egyébként; ez esetben azonban a részek az egészet és az ily módon általa felködlő zenei világot képviselvén, éppenséggel felmagasztalják azt.)
A változás ott érhető tetten, amikor a belső formák át-át ütik a keretek szabta határokat. (Hol sírjaink domborulnak)
A legújabb műveknél az említett keretek már széttöredeznek, vagy éppenséggel el is maradnak.
A Váli Dezső tiszteletére készült sorozatok és A Felkelő nap háza ugyan még egy nézőpontú, de már lezáratlan körvonalú nyitottsága kiszabadítja a belső erőket, amelyek jólesően nyújtózkodnak a térbe, immár egy léptékváltást is kikényszerítve, de még mindig arányosan őrizve az intimitást.
A formák és a hozzájuk-rendelődő-szerveződő tér-erők időnként komótosan összekucorodnak, hol pedig tüntető nyugalommal viselik jelszerű összefogottságukat. Én talán fontosabbnak gondolom a hiányaikat, mint a tapintható részeiket. Láthatóan jelentős mértékben építkeznek a különböző irányok felé nyitott térszeleteikből is, sőt gondosan kiválasztott kitüntetett pontjaikon olyan réseket és anyag-folytonosság hiányokat vagy határozott körvonalú megnyitásokat hordoznak, amiken átáramlik a tér. Az eddigi acélkeretek és az itt ismét megjelenő, szakadozott inacskák képét felidéző, csaknem tréfaszerű tűzőkapcsok helyett a tudatunk teremtette térkiegészítések pántolják össze az egyes elemeket.

(Menedékház, Hol vagy királylány?)

A formaszerveződéseket a leheletnyi elfordulások révén egy mértéktartóan kezelt feszültség hatja át. A felfelé törekvő vagy méltósággal álló, és a zártabbá építetett tömbszerű alakzatok eredeti élénk rőtbarna színe alig tűnik elő a fehéres pernyét idéző és a bársonyos feketeségű felületek alól. A festői elem itt is jelen van. Amíg azonban például – egyéb vonatkozások mellett – az Ős-pénz művek egyik megkerülhetetlen sajátságaként működött, ez esetben éppen az objektív valóságtól eltávolító szerep jut neki.
Magamban csak „tér-sztéléknek” hívom ezeket a műveket, vállalva, hogy ez némi képzavart idéz elő a szófejtés felől nézve. A finom rafinériával keresett egyszerűség a gazdag képzettársítások révén teljesíti be a művészi átváltozás mindenkori, ám igazából mindannyiszor megragadhatatlan varázslatos mozzanatát. (Páros, Hét Torony)

Schopenhauer-rel szólva végezetül ismét:
„Minden szépnek élvezete, a vigasz, mit a művészet nyújt nekünk, a művész lelkesedése, melynek révén az élet fáradalmait feledheti.
Mindez azon alapul, hogy az élet önmagábanija, az akarat, maga a létezés, mind állandó szenvedés, részben nyomorúságos, részben rémes; ugyanez azonban mint puszta képzet, tiszta szemléletben vagy a művészet elismétlésében, kíntól mentesülve,

Jelentős színjáték látványát nyújtja nékünk.”

Adjuk át magunkat az ifjabb Szlávics László teremtette színjáték élvezetének!

Csepregi Sándor