Apai örökség – Önálló kiállítás nyílik Bécsben a Collegium Hungaricum épületében

A kiállításon idősebb és ifjabb Szlávics László alkotásai láthatóak.

2002 október 22. – november 5.

A vendégeket üdvözli Dr. Csúri Károly, a Collegium Hungaricum igazgatója

A kiállítást megnyitja: Czakó Gábor író

Collegium Hungaricum, Magyar Kulturális Intézet, Hollandstraße 4. A-1020 Wien

Megnyitó

Hölgyeim és Uraim

· Szeretettel köszöntöm önöket a Szlávics-mesterek kiállításán. Leghelyesebb talán, ha az egyszerűnek látszóval kezdjük, úgyis bonyolult lesz. A két művész, idősebb és ifjabb Szlávics László apa és fia.
· 300, 500, vagy akár 5.000 évvel ezelőtt semmi nem volt természetesebb annál, hogy a fiatalok szüleik mesterségét folytassák; a festők fiai festők lettek, a Bach családban nemzedékeken keresztül követték egymást a muzsikusok. Manapság a művészi pályákon gyakran zavart okoz, ha a gyerekek szüleik nyomdokába lépnek, ugyanis a kor, Gazdaságkor szabályai szerint mindenki mindenkivel versenyezni köteles. Ellenfele a másiknak, le kell tehát győznie, sőt, ha úgy adódik, elsöpörni a pályáról. Erre nem mindenkit visz rá a lélek, s talán éppen emiatt az ifjú harcos gyakran szorong, hogy vajon sikerül-e? Képes lesz-e lepipálni a papát? Elismeri-e igyekezetét a Piac, korunk ítélő istene? A kor életérzését fogalmazta meg Dosztojevszkij, amikor azt mondta, hogy mindenkinek megfordul a fejében, hogy meg kellene ölnie az apját, s Freud, aki később részletesen ki is dolgozta az apakomplexus tanát. Mondani se kell, hogy manapság gyakran a szülők is ellenfelet látnak ivadékaikban.
·   Nem tudjuk, hogy a régi, a Gazdaságkor előtti vallási korszakok művészcsaládjaiban az apakomplexus szedett-e áldozatot.
A művészdinasztiák hosszú tündökléséből és remekműveiből következtethetünk arra, hogy a mainál nyilván sokkalta kevesebbet.
·   Vajon miért? Talán azon egyszerű oknál fogva, hogy a művészet célja és értelme más volt. Ma a szobrászat egy az árutermelő tevékenységek között, melyek a piac még inkább a piacot manipuláló profán erők fennhatósága alá esnek. A vallási korszakban a kultusz és a kultúra még egységet alkotott, vagyis a kultúra, s benne a művészet kultikus jellegű volt. Istentisztelet. A művészet megkísérelte kiejteni Isten kimondhatatlan nevét. Éppen e szellemi telítettség miatt nem létezett giccs a vallási korszakok semelyik időszakában; sem a középkorban, sem az őskorban, sem a magas művészetben, sem a népiben. Ügyetlen művek keletkeztek, de szellemileg üresek nem. A giccs gazdaságkori találmány a penicillinnel, a telefonnal és az atombombával együtt. Azt jelenti, hogy a művet piactiszteletből alkották, vagyis szellemi tartalma annyi, mint istenéé, a Piacé. Vagyis nulla.
·   Gazdaságkor műtárgyainak zöme ezért túlnyomórészt és egyre inkább giccs. A giccs az, ami nincs. Formájára nézve szoborra, zenére, filmre hajaz, de spirituális értelemben nem létezik.
·   Vallási társadalmak igazán mély korszakainak alkotói veszély helyett a harmóniát, a közös üdvöt keresték, ezért nem is szignálták műveiket, noha nyilván akadt köztük, aki sikerre áhítozott, de ezek is tudták, hogy a sikerhez egyáltalán nem kell legyőzni senki mást, legkevésbé az apjukat.
·   Annak a kérdésnek az eldöntése, hogy ki jutott messzebb Isten kimondhatatlan nevének megfogalmazásában, nem profán bírákra tartozik, egyedül Istenre. Az ő játékszabályait ismerjük az Evangéliumból, vagy a hagyomány szent könyveiből – ezek szerint az jut messzebbre, aki kevésbé akar győzni, aki alázatosabb.
Aki apja helyett önmagát győzi le.
·   Ami a Szlávics mestereket összeköti, az először is a családi hagyomány normalitása. Másodszor az alázat. A mesterség ősrégi szabályainak megrendült tisztelete, ismerete és alkalmazása. Ez a kultikus művészet és minden tevékenység alapja, ez a művelés, az anyag fölemelése, a szellem körébe. Számtalan kiállításon láthatjuk, hogy a fémszobrászok olyan tárgyakat adnak ki a kezükből, amilyeneket egy tisztességes lakatosinas szégyellne.
·   A két művész további fontos közös vonása a derű. Hamvas Béla, múlt század legnagyobb magyar gondolkodója ezt írta különböző műveiben a derűről.
·  „A derű az egyetlen, amiről nem vagyok hajlandó lemondani, még a hazugság kedvéért sem. A derű Krisztus mosolya által fölszabadított emberi lélek forró azúr tisztasága; csak annyiban vagyok valódi, amennyiben derült vagyok; a derűben az öröm és a fájdalom egy; a derű a világ legnagyobb csodája; a melankóliából él, ami a legelragadóbb paradoxon; nem nevetés, mert nem áthidalás, nem kitérés, nem görcs, történelemmentes, nincs más jelentősége, mint önmaga.”
(In.: Czakó Gábor: Szótárkönyv, Budapest, 2001.)
·   A derű a szellemi ember látás- és életmódja, a művek lelke. Semmi köze a kegyeskedéshez. A kegyeskedés mindig komor és nevetséges, a legundokabb giccs szülője. A templomi giccs istenkáromlás.
·   Igazán érdemes volna egyenként sorra venni a műveket, de nem akarom elvenni a kedves megjelentek fölfedezői örömét. Mégis nézzük meg együtt a Leonardo da Pincsit, ezt az elragadó repülő embert a csavarjaival, vagy az Életút című fekvő figurát, ami egy hatalmas lábat formáz, póriasat és retteneteset, rajta az akantusz ornamentikájával – tudjuk, hogy ezek a büszke korinthusi oszlopfők és a tábornoki uniformisok díszei. Itt van a 60-as évek híres botrányműve, az Apai örökség, a kalapácsra feszített Krisztus, ha úgy tetszik, az akkor dicsőségesnek és uralkodónak mondott munkásosztályra feszített Megváltó – csupa mosoly, fájdalom, amiről id. Szlávics László a hazugság kedvéért sem mondott le. Előttünk áll a Fiatalasszony, egyetlen, roppant lábon. Ő a nő, a férfilelkekben örök időktől élő anima. Ez a nő oly biztos és olyan valóságos, amilyen csak az lehet, akit mély, és szellemivé művelt kapcsolat fűz az anyaghoz, amelyből vétettünk. Aki Máter és matéria egyszerre. A derű fényében mondhatjuk erre a nőre a magyar szólással, hogy két lábbal áll a földön, hiszen ebből az egyből kitelik a kettő.
·   Az alak feje helyén kéz van, nyitott, áldást váró, az égbe kapaszkodó – ilyen módon a föld és az ég egyesül az asszonyban, aki az életet termi a föld anyagából és az ég áldásából.
·   Ifjabb Szlávics László szintén történeteket mesél, akár édesapja. Természetesen és szintén nem irodalmias novellákat ad elő, hanem benső történésbe ránt bennünket. Rögtön itt, az öntött kisbronzok vendégtárgyai révén: A folyóparton szárny lebben, alámerül? Emlékezik? A melankólia elragadó paradoxona.
·   Páratlan vállalkozása a művésznek a pénz megkeresztelésére tett kísérlete. A régi pénzek, sőt a papírbankók még viselték az Isten kegyelméből való királyok, vagy a nemzeti mítoszok héroszainak arcmását, ily módon a személyesség, sőt a kultusz jegyeit is. A modern pénz a hitelkártyában rezgő elektron, vagy már az sem, hanem valami személytelen szám, amivel a globalista tőzsdeguruk az én rovásomra játszadoznak. Hogy mit ne mondjak, rabolgatnak, önöket és engem – a személytelenség álcájában, abszolút jogszerűen. Ifj. Szlávics László kultikus pénzeivel egyszerre hivatkozik más, időben és térben távoli kultúrákra, és lényekre, akiket fölhasznált: madártollak, vérszomjas ragadozó-koponyák, zsinórok, ágak, kövek – a négy elem látszik egyesülni bennük, a levegő, a tűz, a víz, a föld. Ezek a pénzek ismét megnevezni akarják a Valóságot, a tényleges értéket, amelyek éltetnek bennünket. Nem véletlen a műveken a körök, a három és négyszögek ismétlődései, mint a tökéletesség,
a teljesség, az istenség jelei.
·   Nézzük a szerelt érmeket. Megannyi műszaki remek egyfelől, másfelől játék és sors, a kettő ugyanaz, mert derű. Méltó társai Nicholas Schoeffer és Haraszty István alkotásainak. Ha érintkezésbe lépünk velük, akkor megindul bennük a szunnyadni látszó idő – történetük kerekedik. Bennünk.
·   A vert ezüstérmeken struccok futnak a nap alatt, kígyászkeselyű harcol a mérgeskígyóval, délceg pár flamencót táncol. Körülöttük tükör.
Ha jól figyelünk, a tükörben ott vagyunk mi is. Ezüsttükörben ismétlődünk a végtelenségig. Vagy egymásba ismétlődünk Isten képmásaiként? Te énbennem, én tebenned? Ez volna a mű?
Nélkülünk csak fém, munka, áru?
Hölgyeim és Uraim, tükröződjünk!
A művekben, egymásban, Teremtőnk kereső pillantásában.

Czakó Gábor

 

Néhány fotó a bemutatott alkotásokról: