Kamaratárlat nyílik a soproni Lábasházban

ifj. SZLÁVICS László szobrászművész, a XVI. Országos Érembiennále nagydíjasának kiállítása
Egy garabonciás a magyar éremművészetben

Ifjabb Szlávics Lászlóra kötelességszerűen hárul ez a kiállítás, mert a Soproni Érembiennálénak a rendezői évek óta jól bevált gyakorlat szerint elvárják, hogy a korábbi esztendőben fődíjjal jutalmazott művész alaposabban is bemutatkozzék. (Az elvárás, egyben kitüntető ajánlat is!)

Ifj. Szlávics ennek úgy kíván eleget tenni, hogy fordulatokban és új megoldásokban gazdag életműve jól áttekinthető kivonatát mutatja be, híven visszatükrözve azt, hogy újításokra folyamatosan kész, nyugtalan az észjárása. Szó nincs arról, hogy ő rapszodikusan belekapna ebbe meg abba. Ellenkezőleg, amire ráterelődik a figyelme, annak a problémának következetes fegyelemmel, gondos részletességgel a végére jár, és csak akkor térül el tőle, keres magának újabb feladatot, amikor úgy érzi, hogy kimerítette az előzőben rejlő lehetőségeket.

A művész azonban meghazudtolná önmagát, ha nem licitálna rá a felkérésre: az éremkiállítás mellett kisplasztikáit is közszemlére teszi a városban, a Körmendi Galériában. Nemcsak e (kiegészítő) kiállítás a meglepetés, de az is, hogy ő újabban kisplasztikákat is alkot. Korábban csupán érmészettel foglalkozott.

Ifj. Szlávics László hagyományosan kezdett érmeket alkotni, igaz, hogy eleve a negatívba vésés technikájával. (Borsos Miklós és Csontos László után ez közkedveltté vált.) Ezek gipszalapját, mert túl engedékenynek bizonyult, idővel acélra cserélte, felújítva egy olyan eljárást, amelyet ma már csak a pénzverők művelnek.

Vert és öntött érmeket egyaránt alkotott. Az előbbiek csúcsteljesítményét az Indián pénznek nevezett érem/érme együttese képezte, olyan technikai tökéllyel, mintha azokat maguk az említett pénzverők állították volna elő. A tökéletes technikai kivitel egyik legfőbb jellemzője ifj. Szlávics művészetének, mert benne egy technikai zseni rejlik. Igaz, haszontalanságokra pazarolja műszaki készségeit. Ő esztétikai célú, tehát gyakorlati szempontból céltalan, értelmetlen, (ámde) kifogástalan mechanikájú és elektromechanikájú, műszerfinomságú szerkezeteket, mint az Időmérő, vagy a Négy őselem stb., konstruál érem gyanánt. Rajta kívül csak az ezermester Édeske (Harasztÿ István) képes hasonlóra.

Persze kissé előre ugrottunk. Tudniillik Szlávics az álpénzek gondolatát vitte tovább, amikor tollakból, kagylókból, gyümölcs szárítmányokból és ki tudja felsorolni még hány féle- fajta más anyagból soha nem volt (kőkorszaki színtű) civilizációk értéktárgyait, Kultikus ős- pénzeit kreálta meg. Velük az éremművészet határait a végletekig, az anti- éremig kitolva (L. Kovásznai Viktória megállapítása). Ezek az esztétikai értékű, makramé összedolgozású tárgyak ugyanis csak gondolati úton hozhatók összefüggésbe (álpénz-pénzérme-érem) az éremművészettel és tökéletesen egyediek, megismételhetetlenek. Ez a sokszorosíthatatlanság teljesen ellent mond ennek az apró, ám annál szaporább műforma lényegének. Évezredes kritériumát veszi semmibe.

A magyar művészettörténet és műkritika csodájának tartom, bár elég pontosan körvonalazható, hogy milyen művészetpolitikai együttállásokból és esztétikai megfontolásokból következett be, hogy ezek a tárgyak mint érmek nyertek elfogadást, és hoztak alkotójuknak elismerést.

A kultikus pénzeken felhasznált elemek, változatos anyagok újabb ötletet adtak a művésznek, aki az utóbbi évtizedben lényegében talált (talált? jól válogatott) tárgyakból állítja össze alkotásait, köztük érmeit. Követi ebben édesapját, id. Szlávics Lászlót is, aki idős kori alkotói periódusában a legváltozatosabb, jobbára lomtalanításból összehordott, ipari és háztartási fémhulladékokból kreálta megdöbbentő hatású, szürreális ihletésű szobrait.

A fia, az érmész, különféle anyagokból, mint fa, csont, fém, textil, papír, homok stb. kompilálja érmeit. Egyik részükön még ragaszkodik a négyszögletes, vagy kerek, tehát a klasszikus érmet és plakettet – méretezésében is – idéző befogadó formákhoz, másikakon nyitott a kompozíció, szabálytalanul szeszélyes a körvonal, és bár fekszenek a tárgyak, inkább kisplasztikának, mint éremnek hatnak. Az új alkotásokon a művészi hozzáállás és koncepció megváltozását látjuk: elrugaszkodást az acélvésés keményen gyötrő munkájától, és a műszerészi precizitás ugyancsak nehéz megvalósításától, korrekt kivitelezésétől. Úgy ítéljük, hogy ezektől a terhes és körülményes eljárásoktól megszabadította magát a művész és „impresszív ötletességgel” kezdett el alkotni, leginkább a maga számára játékosan élvezetessé téve a munkát. Merészség persze kellett hozzá!

Ezzel a fordulattal ifj. Szlávics a tartalmon is változtatott. A pszeudo őskultúrákról alkotott kitalációitól, amelyeket az Indián pénzek és a Kultikus ős- pénzek testesítenek meg, továbbá a valós, mégis absztrakt időnek a periodikus mozgást zárt rendszerekben végző eszközökkel, mint az Időmérő és Jin- jang stb. való megragadásától áttért a megtapasztalható időnek, amelyet történelemnek nevezünk, témájára. Erről szól a Szövetség, Szentföld, Az én XX. századom, Régi zsidó temető (Bár ez alkalmi tisztelgés egy művészkolléga V.D. előtt) stb. de a Család is, mint a történelem szubjektív tükre.

Ifj. Szlávics László a magyar éremművészetben több új normát állított fel. Valószínűleg nem eltökélt szándékból, csak azzal, hogy járt az agya, újat, mást kívánt csinálni, mint amivel találkozott a szakmában.

Most is ilyen célra tör, biztosan érezve, szó szerint tapintva azt, hogy a végeken, a műforma határain bőven van még mit keresni, meg- és kitalálni.

Tóth Antal

A kiállításon látható alkotások: